donyi Géza
HALLATLAN KIVÁNCSISÁG
HALLATLAN KIVÁNCSISÁG!
Bizony a karácsonfát a gyermekek meglátták.
Az apa ismerős székelytől vette a piacon és csak hazaküldte.
– Adja csak be a konyhába!
A két gyermek éppen ott volt. (Janika ötéves, Mancika négyéves.) Csak elámultak a nagy zsámolyka-lábu fenyőfán. Azelőtt Jézuska hozta a karácsonfát, nem székelyember. Éshát a karácsonfa ezelőtt tele volt gyertyácskával és csillogó ajándékkal.
Az anya meg is zavarodott.
– Az idén előreküldték a fát, – magyarázta a gyermekeknek, – és Jézuska majd itt rakja rá az ajándékokat.
A gyermekek elfogadták ezt a magyarázatot. Az utóbbi hónapokban sok mindenféle szokatlan történt velök.
Különösen Pistukának a távozása.
Pistuka ikertestvére volt Janikának, éshát már a mamuka keblén összeszoktak. El se lehetett képzelni, hogy valaha az életben elválnak. Egy órára se lehetett elképzelni, hogy elválnak.
Az őszszel aztán mi történik:
Pistuka egyszercsak hallgataggá válik. Se étel, se játék nem kell neki. Szédül a feje, és tüzes-meleg a homloka. A kezecskéje is. A házban orvos bácsi jelenik meg. Pistukát beviszik apukának a dolgozó szobájába. Ott le is fektetik. Vaságyacskát hoznak, abba fektetik.
Janika aggodalmasan nézi és hallgatja, hogy mik történnek Pistukával? Csak Mancika játszik tovább: öltözteti a bábuját, mintha semmi se történt volna.
Mikor az orvos bácsi eltávozik, Janika felnyullászkodik a kilincshez: most már talán be lehet menni Pistukához?
Anyuka azonban visszaparancsolja:
– Mit akarsz? Látod, hogy fekszik.
– Én is fekszek.
S a beteg megszólal:
– Hadd jőjjön be Janika.
– Nem szabad!
S mamuka ráfordítja a kulcsot az ajtóra.
Janika elszontyolodik. Mancival ő egymaga nem tud játszani. Egy óra múlva odamegy megint az ajtóhoz. És kiált:
– Pistuka!
– No? – hangzik bágyadtan belülről.
– Soká fekszel még?
– Nem tudom.
– Ne feküdj sokáig.
– Nem is.
A beszélgetésnek mamuka vet véget:
– Mit kiabálsz itt? Zavarod a szegény beteget!
Mamuka igen haragos. És a szeme csupa könny.
Délben megérkezik apuka. Professzor ő a gimnáziumban. Aki professzor, mindent tud. De itt olyasmi történt, amiben ő sem bizonyos, mert igen csóválja a fejét, és igen gondolkodik.
Délben megszólal Janika:
– Pistuka nem eszik velünk?
– Nem.
– Mikor mehetek be Pistukához?
– Majd ha meggyógyul.
– Mikor gyógyul meg Pistuka?
– Majd az orvos bácsi megmondja.
Az orvos bácsi el is jár a házhoz. Kétszer is egynap. Aztán háromszor is. Pistuka már nem felel, ha Janika kiált az ajtónál. Mamuka egyre többet sír.
Egyszer aztán apuka is sír, és azt mondja:
– Most már bejöhetsz Pistukához.
Hát csuda azt látni: két igen nyúlánk gyertya… Sok virág között kis ezüst koporsó… Kis ezüst koporsóban Pistuka.
Az-e?
A cseléd fölemeli Janikát.
Hát csakugyan Pistuka. A szeme be van hunyva, és az arca igen fehér.
– Pistuka, – szólítja halkan a kis testvér.
Pistuka azonban nem nyitja ki a szemét.
És nagy a sírás a házban mindenfelé: szobában is, konyhában is.
– Nincs többé testvérkéd! – sírja mamuka.
Janika is sír, dehát reméli, hogy majdcsak történik valami, és Pistuka megint fölkel.
Másnap azonban beszögezik Pistukát és elviszik. Szép hintón viszik, éneklések és beszédek között. Gödörbe bocsátják a temetőben.
– Vess rá te is egy marok földet.
Janika csak akkor látja, hogy igazán nem lesz többé testvérkéje. Sír és napokig sír. Játékra nincs kedve.
– Kivel játszszon?
Csak Pistukával lehet játszani, – Pistuka meg nincs többé.
Ha nem sír is, üldögél, mint a beteg madár.
És semmi ajándék, semmi kedveskedés meg nem vígasztalja.
– Mér halt meg? – kérdezi szomorúan, – mér halt meg?
– Isten vette el.
– Mér vette el az Isten?
– Hogy angyalka legyen.
– Hát akkor én is…
Mamutra sírva ragadja karjai közé:
– Nem, te nem!
Mindezek zavaros ügyek és gondolkodásra késztők. Janika naphosszat üldögél a zsámolyon, és bágyadtan néz maga elé, mint a lógófejű vének.
Mégis az, hogy angyalka lett a testvérkéjéből, valamennyire megnyugtatja. Látta már a nyáron a csillagokat az égen. Akkor mondták neki, hogy azokon túl laknak az angyalok. Hát Pistuka is már ott lakik, és ő is angyal.
És Janikának lassankint megtér az étvágya is, és játszik, – amennyire lehet, – Mancikával.
A karácsonfa tehát megérkezett volna egyelőre pőrén. Be is állították apukának a dolgozószobájába. Dehát még karácson három alvás. Azalatt sokat tünődhetnek, hogy milyen lesz majd a nagy karácsonfa? Milyen lesz, ha majd Jézuska megrakja ajándékokkal.
Az már magában is örvendetes bizonyosság, hogy a fát előreküldte. Az utóbbi hetekben nem egyszer történt, hogy mamuka kétségeskedett a karácsonfa megérkezésén. Mindig kétségeskedett, valahányszor játék közben megkülönböztek és Mancika panaszkodott. Hiába: Mancika a gyöngébb fél és igen árulkodó természetü, és két oktávval feljebb rí, mint az ügy természete szerint ríhatna. Janika bele is zavarodik mindig a mentegetődzésbe: neki is két oktávval feljebb kellene mentegetődznie, de a tulságoskodást csak a hosszúhaju érti. Hát csak ennyit tud mondani:
– Mancika kezdte…
Mamuka igen haragszik:
– Nohát nem kaptok karácsonfát, – mondja határozottan, – Jézuska csak a jó gyermekeknek hoz, tudhatjátok.
A két gyermek elszontyolodik. Dehát hiába: vannak olyan percek, hogy teljesen megfeledkezik a gyarló ember a karácsonfa feltételeiről.
Node hálistennek, Jézuska figyelmét mégis csak elkerülte valahogyan a sok rosszalkodás. Most már apuka se kétségeskedik. Sőt délben meg is kérdezgeti:
– Mit szeretnél, hogy hozzon a Jézuska.
– Konyhát, – mondja Manci.
– Csákót és kardot, – mondja megvidámultan Janika.
– Képeskönyvet, – mondja Manci.
– Nekem is. Amelyikben oroszlán is van, olyat.
– Az enyimbe páva legyen és trucc.
Apuka rábólint:
– No csak imádkozzatok este szépen, és kérjétek a Kisjézuskát, hogy hozzon.
S a két gyermek imádkozik