nthy Frigyes
TANÁR ÚR KÉREM
Bevezetés
Az udvaron keresztül belopóztam – féltíz után járhat az idő, most a folyosók kihaltak és konganak, csak néha, mikor egy becsukott ajtó előtt elmegyek, csap ki felém a zümmögés és egyszerre mélyen és igen komolyan elszorul a szívem. A második emeleten, jobbra, a tanári szoba mellett, a VII-ik b) osztály ajtaját kinyitották, levegőzés miatt. Leveszem a kalapomat, zsebreteszem. Aztán óvatosan bemegyek az ajtón, félreforditott fejjel meghajtom magam a katedra felé és nesztelen léptekkel hátravonulok; az utolsó padban, a kályha mellett, üres egy hely. A tanár nem nézett rám, rendben van, legyintett egyet, azt hitte, idetartozom, én vagyok az, aki öt perccel előbb kiment. Nesztelenül megkerülöm a köpőládát és a szemétkosarat. Rálépek egy fél kiflire, óvatosan megfordulok és beülök az utolsó padba. Vörösesszőke, szeplős fiu ül mellettem – oh igen, oh igen – és majdnem felkiáltok örömömben, meglepetésemben, boldogságomban: hiszen ez a Büchner! nini, a Büchner! – milyen, milyen régen nem láttam, hol jártam én, istenem, milyen borzasztó álmaim voltak. De most itthon vagyok megint, a jó, igazi valóságban, az én valóságos életemben, amiből nem volt jó kimenni, – oh itthon vagyok, én vagyok az, Karinthy Frigyes a hatodik béből, hát persze, micsoda ostoba álom volt az. Egyszerre minden szag ismerős: remegve nyúlok be a padba és kihúzok egy füzetet. Egy pillanatig káprázik a szemem, de aztán világosan elolvasom: az én nevem, hatodik bé, magyar dolgozatok.
Büchner, édes Büchnerkém, hogy vagy, te drága, vörös ember. Büchner kissé csodálkozva néz rám, nem érti, minek örülök úgy, hogy értené! Pszt, mondja, meglök és mérgesen néz rám oldalt. Persze, én itt lármázok, mikor odakint felelnek – ki felel? ahá, a Steinmann, a Bódog! – és aztán neki lesz baja belőle. De édes Büchnerkém, nem érted, alig tudok uralkodni az örömömön. Büchner nem érti, hogy lehet valaki ilyen marha, aszongya, minek röhögsz úgy, tudod, hogy pikkje van rám, azt hiszi, én bolondázok és azon röhögsz. Különben pedig, mért nem férsz a bőrödbe? Pszt, lassan beszélj.
Hát idehallgass, édes Büchnerkém, milyen marhaságot álmodtam, – és most boldog vagyok, hogy csak álmodtam. Azt álmodtam, hogy én nem vagyok már tizenhat éves, hanem sok év telik-múlik és tudod, és sok zavaros és zagyva dolog jön, egészen másképpen, mintahogy én most elképzelem. Tudod, álmomban leérettségiztem, képzeld (na és örülsz, hogy csak álom volt, te hülyőke, bár már túl volnánk rajta!) – szóval leérettségiztem és kiléptem az élet iskolájába, amiről Lenkei tanár úr szokott beszélni. Bizony, nem is tudom, hanyadik osztályába jártam már az életiskolának, de nagyon sok osztály volt és úgy volt (pszt! ne ordits úgy! idenéz és kihívhat, milyen pikkje van rám!) szóval úgy volt, hogy már huszonhét éves vagyok és ülök egy kávéházban és nem jól éreztem magam, képzeld, pedig mostanában hogy szerettem volna huszonhét éves lenni. Szóval a kávéházban ültem és úgy volt, hogy tényleg egy iró lettem, ami lenni akartam és már sok könyvem megjelent és ismertem személyesen Bródy Sándort és elfogulatlanul beszélgettem Molnár Ferenccel és autogrammot kértek tőlem, és képzeld, mégse éreztem jól magam, nem furcsa? Szóval kiderült, hogy érettségi után nem olyan jól lesz, mint hittem. És amint ott ültem a kávéházban, esett az eső és minden szomorú volt, – ekkor én egyszerre eltünődtem álmomban és azt gondoltam, hogy ez mégis csak lehetetlen, hogy én már huszonhét éves vagyok és minden így megy – és egyszerre eszembejutott az osztály és hogy hiszen én tulajdonképpen a hatodikba járok és nekem még sok dolgom van, meg kell csinálni a mértani rajzot, át kell néznem a történelmet és közben gondolni kell a jövőre, ami nagyszerű és csodálatos lesz, mert hiszen még csak tizenhat éves vagyok. Szóval jól átgondoltam mindent és világosan rájöttem, hogy én most nyilván csak álmodom és még hozzá nem valami szép és dicsőséges álmot, hanem egy elég kellemetlen és tökéletlen álmot és hogy a legokosabb, amit tehetek, ha erőlködöm és fölébredek és átnézem a mértant és bejövök az osztályba. Az esős ablaküveghez szoritottam a fejem és erősen elhatároztam, hogy most felébredek, és egészen más szemmel nézem majd azt az igazi életemet, a középiskolában. Nem látom olyan keservesnek és fárasztónak és nyomasztónak; hanem figyelni fogom benne mindazt, ami benne kedély és humor és emlék és szép fiatalság: amit innen, ebből a távolságból olyan tisztán látok már – megnézek mindent jobban, mint eddig – és nektek, édes barátaim, kedves középiskolai tanulók, újra megmutatom és figyelmeztetlek benneteket, hogy mennyi szín és furcsaság és élet mindez és mennyi emlék és mennyi remény.
(1913.)
Reggel hétkor
Krrr… Brrrr…
Mi ez, mi ez, mi ez, ez a rettentő csengetés? Tűz van? Ezek nyilván tűzoltók… szólni kellene az Erzsinek, hogy oltsa el a lámpát, biztosan meggyulladt a kredenc.
Krrr… Brrrr…
Dehogy… hiszen ez a vekker… A vekker csönget… De hiszen akkor félhét van már… fel kellene kelni.
De hisz az lehetetlen, hiszen csak most feküdtem le. Mi van ma?
Szerda? Magyar, német, mennyiségtan, földrajz, torna. Ez öt. Rendben van! Akkor még alhatom öt percet.
Magyar, német, mennyiségtan, földtan… Tyű! Hiszen én még nem csináltam meg a térképet… Ceruzával megvan már, most ki kellene húzni tussal Magyarország határát… Tyű! Hiszen át kellene olvasni még a földrajzot és a magyart, föl kellene kelni, felelés van… felelelele… fefe…
Na – mi ez? Csak nem alszom el megint – ezt mégse lehet, felelés, Mákossy tanár úr és Magyarország határa…
Hát kérem, Bauer, csak nyugalom. Csak nyugalom, kedves Bauer, azért nem muszáj elsietni a dolgot… Nem kell kapkodni, meg lehet csinálni azt a felkelést szép nyugodtan – — biztos kézzel – — előkészítve… Zrinyi se rohant ki csak úgy az ágyból, hanem előbb előkészült… Kérem, tanár úr, én készültem…
Arra semmi szükség nincsen, hogy az ember azért mindjárt kidugja a lábát a takaró alól, ilyen hidegbe… Persze, a harisnya, az fontos, ha fel akar kelni az ember… de csak óvatosan, kedves Bauer, csak óvatosan… Így, szépen, lenyúl az ember a szék alá, óvatosan felkaparja a harisnyáját… így… behúzza szépen a takaró alá… hogy én minek dugjam ki azért a lábam?… nevetséges, itt is fel lehet húzni a takaró alatt… Na, ugy-e!… tyű, ott oldalt bejön a hideg… Kapitány úr, kapitány úr, léket kapott az ágy, Némó kapitány, mingyárt elsülyed… ezt be kell tömni… hú! de jó.
Na. Hát ez megvan. Fent van. Hát ez kemény munka volt, ez igen. Ezután nehány percnyi pihenés következik. Hiszen a nehezén túl vagyok, most már csak a cipő jön és a ruha, erre lehet pihenni néhány percet. Pihenni szükséges, úgyis beteg vagyok. Mélyen tisztelt tanár úr, fiam ma gyöngélkedés következtében nem vehet részt az előadáson, tisztelettel Bauer Károly.
Bár ez nem valószinű. Bár azért a földrajzot mégis át kellene nézni és kihúzni tussal… Bár miért kellene azért fölkelni… tegnap egyszer átnéztem részint, úgyis mindjárt fölkelek és megnézem, hát most már mindegy. Nevetséges. Egy oldal különben is az egész, másrészt, de azonban gyöngélkedem is. Nemcsak átnézem én aztat, hanem még itt az ágyban elmondom, emlékezetből aztat, ahogy tegnap átolvastam… mert én nem henyélésből fekszem itt az ágyban, hanem azért fekszem, kérem tanár úr, hogy elmondjam magamban a földrajzot… nekem itt sürgős és halaszthatatlan feküdnivalóm van itt az ágyban… ezt rögtön el kell intézni… ezt a fekvést… mert már hét óra is lehet…
Tehát Magyarországot délen határolja a Duna és a Szerbia és a romániai dalmát… és a Szerbia… és Szerbia fővárosa… és a fővárosi Szerbia…
Na, kezdje előlről, Bauer, maga szerencsétlen. Kérem, tanár úr, én készültem. Tudtam, de elfelejtettem. Ne feleseljen, Bauer, mert magának felelnie kell, mert maga Szerbiából négyesre áll és az intőkonferencia már össze is ült. Fogd be a szád, Bauer.
Igenis, az intő-konferencia ott ül már Szerbia határán és tanácskoznak. Még csak a hadvezért várják és a csatát azonnal megkezdik. Tehát mi Bosznia fővárosa? Bauer, fogd be a szájadat és ülj ide az ágyú mellé, most te vagy az Ágyútűzér és teneked kell megvédeni Magyarország határát. Hát jó, ha nekem kell megvédeni, adjanak mellém ezer kipróbált, derék cowboyt, mindegyik egy-egy