Holdtánc. Amy Blankenship

dító: Ivan Czar

      Szerzői jogok © 2012 Amy Blankenship

      Második kiadást publikálta: TekTime

      Minden jog fenntartva.

      Prológus

      A Los Angeles-i Nemzeti Park veszélyes pumáknak és külföldről behozott jaguároknak ad otthont, amelyek szabadon kószálhatnak a hatalmas erdőben. Olykor felhőtlen éjeken valamivel többen vannak, mivel a vidéki emberek által csak vér-állatoknak vagy alakváltóknak nevezett távoli rokonaik velük együtt vándorolnak ezeken a szelídítetlen tájakon. Az ilyen éjszakákon a többi állat rejtekébe bújik, míg a városból érkező ragadozók ellepik a területet, hogy vadásszanak, vagy egyes esetekben olyan harcokat vívjanak egymással, amelyeket emberek lakta területen nem tehetnek meg.

      Nincs annál nagyobb vérengzés, mint amikor az alakváltók egymással harcolnak, és ha megsérül valamelyikük, akkor ugyanolyan veszélyesek az emberekre is, mint állat-ellenfelükre. Hogy önmaguktól megvédjék az embereket, hisz köztük kell, éljenek, amikor csak lehetséges, az alakváltók a vitáikat az emberektől távol rendezik el és erre a legkiválóbb helyszínek az ősi vadászmezők mélyén vannak.

      Ma éjjel az erdő kísértetiesen csendessé vált, ahogy a város két legnagyobb klánjának tulajdonosa lépett be a lakatlan területre, levéve ruháikat, szabadjára engedve a bennük szunnyadó szörnyeteget. Ma éjjel egy olyan vámpír sírjánál küzdenek, aki mindkettejüket elpusztíthatja.

      Az erdő mélyén, ahol ember nem hallhatja őket, Malachi a kisebb vérjaguár-klán vezére vágtatott át a sötétségen ellensége felé... akiben sosem kellett volna megbíznia, legjobb barátja helyett. Célpontja szintén alakváltó volt, kinek a puma vére zubogott ereiben, Nathaniel Wilder... 30 éve már, hogy üzlettársak lettek.

      Malachi betört a tisztásra és ott találta Nathanielt, aki emberi formában várt már rá. Néhány lépés tett előre, mintha csak egyik formából a másikba sétálna, Malachi is visszatért az emberi külsőhöz. Mindketten halálos képességekkel bírtak, függetlenül melyik alakjukat öltötték. Emberként kisportolt alkatuk volt, acélos izmokkal a lágy bőr alatt. Az alakváltókon lassan fognak az évek, mindketten 30 év körülinek néztek ki, holott már rég az 50-es éveikbe léptek.

      Ha ez egy Hollywoodban készült filmjelenet lett volna, akkor néhány percen belül véresre fordultak volna az események, de itt a valóságban nem vérengző fenevadak vicsorogtak egymásra. A meztelenség nem sokat jelent egy alakváltó számára és a hold fénye szinte rivaldafényként sütött le a párosra a felhők közül.

      â€žEnnek a harcnak nem kell megtörténnie!” – mondta területét védve Nathaniel, és közben próbálta jobb belátásra bírni barátját. „Hallgass meg! Már harminc éve történt, azóta minden megváltozott... én is megváltoztam.”

      â€žHarminc év hazugság!” - Dörrent rá Malachi, hangja visszhangzott a tisztáson. Tekintete arra a területre révedt, ahová eltemette Kane-t, és érezte, ahogy könnyek gyűlnek a szemébe. „Miattad zártam a por és sár börtönébe Kane-t... miattad átkoztam el harminc évre!”

      â€žNem engedhetem, hogy felnyisd a sírját, Malachi! Tudod, hogy mi fog történni, ha megteszed.” – Nathaniel feszült pillantást vetett Malachira, ahogy ő hosszan bámult annak az embernek a sírjára, ki egykoron a legjobb barátja volt. Sose értené meg. Kane vámpír volt és emiatt veszélyes.

      Kane volt pont az egyike annak a két oknak, ami miatt a jaguárok és a pumák között sose valósulhatott meg a szövetség... Kane és Malachi gyönyörű, de csalárd és hűtlen felesége, Carlotta. Először Nathaniel esett vele szerelembe, holott nem akarta, hogy a történet így alakuljon. A végén Nathaniel féltékeny őrjöngéssel vetett véget a dolognak... mondhatni, két legyet ütött egy csapásra.

      â€žA legjobb barátom volt, aki sose árult el engem! Te voltál az, aki hátbatámadott!” Malachi szemébe könnyek szöktek a haragtól, felemelte kezét és megérintette a fülbevalót, melyet viselt; Kane fülbevalóját. Hogy tehette meg? Amikor rátalált Kane-re, ahogy a halott felesége fölé hajolt, egy pillanatra megtorpant, amíg Nathaniel meg nem erősítette, hogy Kane volt a gyilkos.

      A nő itt halt meg ezen a tisztáson, így azt látta helyénvalónak, hogy Kane-t ehhez a tisztáshoz láncolja bűbájjal... e föld alá. Még Kane varázskönyvét is ellopta, hogy bosszúként ellene használja.

      Viszont... Nathanielnek egy dologban igaza volt. A legtöbb vámpír természeténél fogva gonosz, de akad néhány kivétel és Kane e kivételek egyike volt. De nem létezett annál gonoszabb a világon, mint amit ő maga cselekedett. Ezt a varázslatot csak Kane igaz lelki társa oldhatja fel.

      Malachi akkoriban gonosz viccnek tartotta ezt, mivel kortalan léte ellenére Kane még nem találta meg az igaz lelki társát. Régen gyakran viccelődtek azon, hogy olyan nő még nem született erre a földre. Szemei előtt tisztán megjelent Kane mosolya és ahogy mondani szokta: ’furcsa humora lenne az istennek, ha megalkotna valaha is egy ilyen nőt csak azért, hogy egy ilyen őskori lelettel összehozza’.

      â€žMár túl rég óta van eltemetve.” – szólt figyelmeztető hangon Nathaniel. „Azzal a vérszomjjal és őrülettel, ami benne tombol... ha most kiszabadítod, mindkettőnket elpusztít.”

      Malachi felnézett és mereven bámult Nathanielre. „Csak engem kell megölnie, mert te addigra már halott leszel.”

      Erre fenyegetésre mindketten újra átváltoztak vadállati alakjukba.

      *****

      Tabatha King, vagy Tabby, ahogy errefelé hívta mindenki, a táborhelynek a hatalmas rezervátumhoz legközelebb eső részén üldögélt szülei hatalmas lakóautójának lépcsőjén fürkészve a csillagokat, amelyeket néha megpillanthatott a felhők között. Elfújta a szemébe lógó haját, és megkönnyebbült, hogy végre elállt az eső.

      Ez volt élete első táborozása és eszébe nem jutott volna, hogy a kocsiban töltsön akár egy percet is. Teljesen lázba hozta ez a kirándulás és végtelenül boldog volt, amikor megengedték neki, hogy a család kiskutyáját, Scrappyt is elhozza. Rengeteget kellett kérlelnie a szüleit, de miután megígérte, hogy gondját viseli a kis Yorkie barátjának, nagy nehezen sikerült jobb belátásra bírnia szüleit.

      Scrappy épp megugatta a sötétséget, körbe-körbe rohangálva, már amennyire a póráz engedte, ellenállhatatlan vággyal, hogy üldözőbe vegye az árnyakat, melyek úgy megragadták figyelmét. A kislány hirtelen felsóhajtott, amikor Scrappy valahogy kibújt a pórázból és elszaladt. Felpattant a fém lépcsőről, amikor kiskutyája átbújt a tábort a rezervátumtól elválasztó kerítés alatt, egy szűk nyíláson át.

      â€žScrappy! Nem szabad!” – kiáltotta Tabby és elkezdett a kiskutya után szaladni. A szülei rábízták, nem veszítheti szem elől. Megállt a kerítésnél, mély levegőt vett, ahogy belenézett a fák közötti sötétségbe. „Nem vagyok gyáva!” Bátorságot gyűjtve beleharapott az ajkába, mielőtt letérdelt volna, hogy megvizsgálja a nyílást a kerítés alatt.

      Néhány karcolás árán átpasszírozta