Edes Anna. Kosztolanyi Dezso

Akkor a cselédhez lépett, oly közel, hogy arca az ő arcát súrolta.

      Anna ijedten fölnyitotta nagy, bágyadt szemét.

      Szeme kék volt, de nem csillogó, inkább tejeskék, violáskék, mint a Balaton vize, párás, nyári hajnalon.

      Most látta először Vizynét: egy sápadt, nagyon magas, jéghideg nő meredt eléje, aki – nem tudta miért – egy ismeretlen madárhoz hasonlított, szétborzolt, fényes dísztollakkal. Hátrált az ajtó felé.

      Vizyné, hogy az előbbi kis összezörrenést elsimítsa, s főképp, hogy végre hallja a hangját is – mert eddig a lány csak egyetlen szót ejtett ki, azt hogy: van —, emberi nyomatékkal kérdezte:

      – Mi az édesapja?

      – Cseléd.

      – Hol cseléd?

      – Az uraságnál. Béres.

      – Földmíves. És van valamije? Háza, földje, disznaja?

      – Semmi.

      – De búzát azt kap? Ah, maguk ma jobban élnek, mint mi. Az anyja?

      – Nyanya – és itt elcsuklott a hangja.

      – Mi az?

      – Meghalt. Mostohám van – mondta elszoruló torokkal.

      – Testvérei?

      – Egy bátyám.

      – Az is földmíves?

      – Most jött haza.

      – A háborúból?

      – Nem. Francia fogságból – s vonogatta a vállát.

      – Már megint. Ez nem illik. Mi igennel és nemmel felelünk. No, majd megtanulja.

      Erre még volt idő. Nem is idomította tovább, hanem áttért a lényegre.

      Bizalmasan, valamivel halkabb hangon kérdezte, mint nő a másik nőtől:

      – Van szeretője?

      Anna intett, hogy nincs.

      Nem pirult el, de homlokát, a szép domború homlokát egyszerre elfutotta valami rózsaszín köd.

      – Őszintén? Ne tagadja, mert úgyis rájövök. Ez a ház erkölcsös. Ide senkinek se szabad bejárni, se nappal, se éjszaka. A kulcsok különben is nálam. Ismerőse sincs?

      – Nincs.

      – Valakit csak ismer.

      – A Ficsorékat – szünet. – Meg a Wildné nagyságos asszonyt – szünet. – Meg a Cifkánét, a Bartos úr ángyát.

      – A sógornőjét? Azt az erős, magas asszonyt, aki náluk lakik?

      – Azt.

      – Különben senkit?

      – Senkit.

      – Jobb is. Csak elrontják. Nem mondom, ha valakije jön. Az apja, vagy a bátyja. Akkor engedélyt kér, hogy találkozhassék velük. Különben minden második vasárnapja szabad. Délután háromtól hétig. De hétkor már itthon kell lennie.

      Ficsor sovány batyucskát hozott föl, kockás kendőbe kötözve.

      Vizyné – élve úrnői jogával – kibontotta. Mindig batyuvizsgálás alkalmával győződött meg először, hogy lop-e majd az új cseléd.

      Kevés holmit talált.

      Néhány rongyos pamutzsebkendő, melyen nincs monogram – tehát valószínűleg nem lopta —, egy már erősen viselt, kék kartonruha, pár fejrevaló kendő, egy uraságoktól levetett férficipő, melyet valahonnan ajándékba kaphatott, egy kerek reklám-kézitükör, a cég jelzésével, egy vasfésű, még tele gubancos hajával.

      Aztán egy horpadt, sárgapléh gyermektrombita, melyről piros bojt lóg.

      Ezt kezébe vette, nézegette. Nem tudta elképzelni, hogy mire használhatja a trombitát a cseléd.

      Katica nyitott be, magasra emelt fővel, egy megsértett hercegnő fölényes mosolyával, hogy a déli asztalt leszedje. Vizyné már nem engedte hozzányúlni. Kiküldte, és maga is utánament.

      Távollétét Ficsor arra használta föl, hogy színvallásra bírja unokahúgát.

      – No?

      Anna hallgatott.

      – Jó hely – mondta a házmester. – Príma hely. Gazdagok. Az övék a ház. Ez az egész ház. Az úr tanácsos. Méltóságosok.

      Többet nem beszéltek.

      A szegény emberek kedélytelen atyafisága fűzte őket egybe, kiknek a vérségi kapcsolat vajmi keveset jelent, mert nincsenek kedves, közös emlékeik, csak egymás mellett élnek, folyton dolgozva, önmagukba zárva, egymásnak áthatolhatatlanul, nagy távolságban.

      Vizyné Katicát úgy akarta kilopni innen, mint a közkórházakból a kolerás halottat, hogy meg ne fertőzze a még egészségest.

      Eléje lökte bérét, s azt mondta, hogy azonnal szedje batyuját.

      Amíg csomagolt, a körmére nézett, hogy nem visz-e el valamit.

      Katicának sem volt vastagabb batyuja, mint Annának, de önérzete az volt. Mielőtt elindult volna, gavalléros mozdulattal visszaadta a kötött lélekmelegítőt, melyet ajándékba kapott.

      Ő is fertőzöttnek érezte mindazt, ami erre a házra emlékeztetné, ahol ennyire megsértették.

      Az asszony elfogadta a lélekmelegítőt, aztán sarkára csapta az ajtót.

      Visszajövet már egészen más hangon beszélt Annához, azon a hangon, melyen majd mindig beszél hozzá:

      – Jöjjön, Anna, átadom a lakást. Szobáról szobára vezette.

      – Ez itt a dolgozó. A könyveket naponta letörölgeti, de az íróasztalról semmit sem mozdít el, az úr finnyás a holmijára. Értette? Erre is roppant vigyázzon.

      Egy kitömött bagoly bámult a lányra, sárga üvegszemmel.

      Anna pár lépésnyi távolságból követte Vizynét és Ficsort, lógázva batyuját.

      – Az ebédlőt már látta. Ez a szennyesláda. Az a szekrény természetesen majd kikerül innen.

      A szalonban így szólt:

      – No, erre is ráfér a takarítás. Majd kirakjuk. A zongorát valamivel előbbre húzzuk. Lesz dolog, annyi bizonyos.

      Anna a piros szőnyeggel takart hencser mellett állott, úgy rátapadt a zongorából kiáradó kámforszag, hogy halottfehér lett. Vizyné és Ficsor már a hálóban volt. Csak azt hallotta, amint az asszony sürgette:

      – Miért nem jön? Furcsa lány – szólt oda Ficsorhoz. – Eleinte bizony nehéz lesz vele.

      A hálóból kis futórózsákkal mintázott sárga tapétaajtó nyílt a sötét, nyirkos fürdőszobába, ahol búsan locsogtak az elrontott csapok.

      – Oltsa el a villanyt – parancsolt Annának. – Ugorjon, fiam. Egy-kettő. Ha valahonnan kimegy, mindig oltsa el. Nem szabad pocsékolni ebben a drága világban. És az ajtót is csukja be maga után. Egy fáradság. Léghuzam van.