Szörnyűség! Ilyesmi tán nem is történt soha a világon!
Az idegenek vállat vontak (Ej, dehogy nem történt!) és csitítgatták a rokonokat:
– Semmi az. Szinte természetes. Hiszen sohase volt egy korrekt dolga se Gregorics Pálnak. De néktek így jobb is, legalább nem házasodik meg, és a nagy vagyon rátok marad.
Mi volt igaz belőle, mi nem, biztosan megállapítani nem lehet, de az tény, hogy a hírek szép lassacskán elaludtak, s csak évek múlva éledtek fel ismét, mikor azok, akik a komor Gregorics-házba behatoltak, egy piciny fiúgyereket láttak játszadozni a gyepes udvaron, egy ott legelésző báránykával.
Kié ez a fiú? Mit keres az itt? Hogy került a Gregorics-udvarba? Néha maga Gregorics is játszott vele. Aki a bezárt kapu kulcslyukán benézett, láthatta, hogy a különc Gregorics hasán egy vörös öv van, s abból két spárga-szár ágazik ki gyeplőnek, amit a kis fickó fog, egy ostorkát tartva a másik kezében.
– Gyí, te Ráró!
És a vén szamár poroszkált neki a hámban, aprózta, ficánkolt, meg futni kezdett, néha-néha el is nyerítette magát.
S azóta még elvonultabb lett, csak ritkán lehetett őt látni, végigcsámpáskodni a piacon (mert mind a két lába balláb volt, amint egy gúnyolódó megjegyezte), kopott, különös ruhájában, melyhez kém korából volt szokva, a vörös esernyővel a hóna alatt, mely télen, nyáron, esőben, száraz időben mindig vele volt, s melyet sohase tett le az előszobában, ha látogatást tett valahol, hanem magával vitte, és a kezében tartotta folytonosan. Sokszor megtörtént, hogy figyelmeztették: »Tegye le, bácsi, az esernyőjét.«
– Nem, nem – ellenkezett ő —, megszoktam, úgy megszoktam, hogy a kezemben kell lennie; anélkül nem érzem magam jól. Becsületemre mondom.
Sok szó volt arról, miért ragaszkodott úgy az esernyőjéhez. Megfoghatatlan az! Ej, hátha ereklye? – Valaki mesélt (gondolom a telekkönyvi iktató, Pazár István, aki honvéd volt), hogy ebben az ócska esernyőben hordozgatta volna Gregorics Pál a fontos sürgönyöket és jegyzékeket annak idejében, mert az esernyő nyele üres egy helyen. Hát biz az igaz is lehet.
A többi Gregoricsnak, kik az örökséget várták, szemet szúrt a gyanús kisfiú a Gregorics-ház udvarán, s addig-addig fürkészték, míg megtalálták a privoreci katolikus anyakönyvben. (Privorecen volt a Gregorics Pál falusi birtoka.) »Wibra György törvénytelen«-nek volt bejegyezve, anyja Wibra Anna. Csinos kis fattyú volt, csupa tűz, csupa élet, bele lehetett abba szeretni idegen embernek is.
GYANUS JELENSÉGEK
A kis Wibra Gyuri szépen növekedett, erőteljes, hatalmas fickó lett belőle, olyan mellkassal, mint a dob. Gregorics Pál nem győzte mondogatni:
– Hol vette ezt a mellkast? Az ördögbe, hol vehette?
Neki, a szűkmellűnek, a mellkas imponált a legjobban, a Gyuri egyéb tehetségei alig érdekelték. Pedig ugyancsak talentumos fiú volt; az öreg nyugalmazott professzor, Kupeczky Márton, aki naponkint órát adott neki az elemi tanulmányokban, lelkesedéssel beszélte Gregoricsnak:
– Nagy tehetség, higgye meg, Gregorics úr. Nagy ember lesz belőle, Gregorics úr. Mibe fogad velem, Gregorics úr?
Gregorics boldog volt ilyenkor, nagyon szerethette a fiút, bár nem mutatta. Gregorics mosolygott ilyenkor, és így szólt:
– Hát egy szivarba fogadok, és úgy veszem, mintha már elvesztettem volna.
A legfinomabb szivarjaiból kínálta meg az öreg professzort, aki igen szeretett fogadni és fecsegni.
– Nekem még nem volt ilyen geniális tanítványom, higgye meg, Gregorics úr. Csupa középszerű kölyökkel vesződöm egész életemben. Ezekre vesztegetem a tudományomat. Elég szomorú érzés, higgye meg, Gregorics úr. (S nagy szomorúságát egy csipetnyi burnóttal enyhítette.) Úgy vagyok velük, Gregorics úr – mint az állami pénzverő. Hallotta már, Gregorics úr? Mit, hogy még nem hallotta? Hát egy nagy darab arany veszett el a minap a pénzverőben. Keresik, nem találják. Nosza, nagy vizsgálat kerekedik, s kisül, hogy a nagy darab aranyat vigyázatlanságból belevegyítették a rézkrajcárokba. Hát ez az. Hiszen ért engem, Gregorics úr? Az én szellememet néhány generáción át csupa tökfilkóba töltögetem. Denique, most a vége felé akadok egy igazi talentumra. Hiszen ért engem, Gregorics úr.
Gregorics Pált pedig nem kellett sarkantyúzni; ő már magától is némi túlzott hajlamokat táplált a Wibra-gyerek iránt, s közel jártak a valósághoz azok, akik talán csak a többi Gregoricsok szepegtetése céljából, egyre jósolgatták: »Az lesz a vége, hogy elveszi Wibra Annát, és adoptálja a fiúcskát.« Maga Kupeczky is azt beszélte: »Az lesz a vége. Ki fogad velem, hogy az lesz?«
Az is lett volna; Gregorics Pál maga is erre gondolt, az lett volna – valljuk meg – a korrekt eljárás is, de Gregorics sokkal jobban szerette a kis Gyurit, hogysem korrekt mert volna lenni.
Az események logikus folyása elé két különös körülmény vágódott. Az egyik az, hogy Wibra Anna leesett egyszer a létráról és kitörte a lábát, úgy, hogy egész életére sánta lett, s kinek kellene egy sánta szolgáló?
A másik körülmény még jobban facsarította el a különc szívét. A kis Gyuri megbetegedett egy ízben, elkékült, görcsei voltak, a hideg rázta, azt hitték, meghal. Gregorics félredobott minden álszemérmet, odaborult a gyermek ágyacskájára, zokogva csókolta arcát, szemeit, a hidegülő kezét s először szólította a szíve hangján:
– Mi bajod van? Mid fáj, édes fiam?
– Nem tudom, bácsika – nyöszörögte a gyermek.
Valami csudálatos volt e percben égnek meredt gyér vörös hajával az öreg Gregorics, látta a gyermek kínját, halálos szenvedését, és az ő vézna teste is érezte a kínokat, tagjai rángatózni kezdtek; szíve összetört, és a titka kiesett belőle.
Megragadta a doktor kezét:
– Az én fiam ő. Hallja-e, az én fiam. Egy szakajtó aranyat adok, ha megmenti.
Az orvos meg is mentette, meg is kapta a szakajtó aranyat, amint azt Gregorics a veszély percében megígérte. Igaz, hogy a szakajtót nem a doktor választotta, hanem Gregorics fonatta külön a zólyomi tótokkal.
A fiút meggyógyította a doktor, de Gregoricsot beteggé tette. Gregorics lelkébe nagy gyanút öntött, mert a fiú betegségénél mérgezési tüneteket állapított meg.
No iszen, éppen ez kellett Gregoricsnak, hogy örökké töprengjen, tépelődjék. Hogyan történhetett ez? Nem ettél, szívecském, valami ártalmas gombát?
Gyuri a fejét rázta.
– Nem ettem, apabácsika. (Ez volt az új cím. Az »apát« fölvette, de a régi »bácsikát« el nem hagyta.)
Hát akkor mit ehetett? Az anyja is váltig találgatta. Talán ez, talán az? – Meglehet, az ecet volt megromolva az ételben. (Mit is főztünk csak azon a napon?) De az se lehetetlen, hogy a rézedény volt tisztátlan. Gregorics keserűen rázta a fejét.
– Ne beszélj bolondokat, Ancsura!
Gregorics mást gondolt, nem közölte a gyanúját, de ott volt a legtitkosabb gondolatai közt, furkálta, emésztette, álmát, étvágyát rontotta. Gregorics testvéreire gondolt. Azoknak a keze ez. Az örökségért kinyújtott kéz ez.
Most már örökre vége volt a terveinek: adoptálni a fiút, megadni neki a nevet és a vagyont.
– Nem, nem. Az életébe kerülhetne, megölnék, ha az útjukba állítanám. Tehát nem állítom az útjukba.
Reszketett a gyerekért, de nem merte szeretni többé.
Megállapított