Mor Jokai

És mégis mozog a föld


Скачать книгу

i Mór

      ÉS MÉGIS MOZOG A FÖLD

      Toldy Ferencnek

      tisztelete s barátsága jeléül

      ajánlja a szerző

      Kedves barátom!

      Midőn jelen regényem írásához fogtam, Tehozzád fordultam legelőbb is az úttörők korszakának hősei felől útbaigazítást kérni, s Te oly szíves voltál, hogy míg egyrészt nagybecsű utasításodat meg nem tagadtad, úgy másrészt megígérted, hogy e művemet figyelemmel fogod kísérni.

      Akkor élt már bennem az óhajtás, hogy ha kész lesz e művem, s Te beleegyezel, ötvenéves pályád jubileumán Neked ajánljam azt. Te szíves voltál ezt elfogadni; míg én részemről nem tudhattam akkor azt, hogy ez az általam nyújtott tiszteletjel mennyire utolsó helyen fog állani azon emlékek között, mikkel Téged ez örömünnepen a nemzet és trón elhalmozand; nemcsak ez emlékek magas becse miatt, de leginkább az én művem saját gyarlóságainál fogva.

      Mert azokat én igen jól ismerem.

      Legtöbb regényem ellen azt vetik, hogy igaz történetnek meglehet hogy hű, de regénynek nem valószínű. Jelen művem tárgyánál küzdöttem legtöbbet e nehéz váddal, és érzem, hogy nem háríthatom el azt. Lehet, hogy regényem meséje igaz, hogy alakjai valóban éltek: de indokolni, elhihetővé tenni életüket éppen olyan nehéz, mint volt ez élet.

      A mártírokról írhatunk legendát, a hősökről eposzt, a tündérekről mítoszt: de mártír, hős, varázsló regénytárgy nem lehet.

      És mégis az volt.

      Senki sem hiszi el már, hogy egy eszményi célnak, melynek mi, mostaniak már csak jól jutalmazott epigonjai vagyunk, egykor földre tiport óriásai voltak.

      Én még együtt éltem nehánnyal e bevégzett alakok közül, kik egymás után letűntek, s feljegyeztem magamnak, hogyan tűntek le.

      Vörösmarty meghalt – szegényen – idegbénultan.

      Garay meghalt – szegénység és feszített munka miatt, férfikorában második gyermekké válva.

      Bajza meghalt – szegényen —, lelke halálával messze megelőzve teste összeomlását.

      Nagy Ignác meghalt – szegényen —, éveken át félholt idegekkel folytatva nehéz munkáját.

      Kazinczy Gábor lánglelke rogus volt neki, melyen megégett, de tűzhely nem, melynél melegedett volna.

      Czakó meghalt – ifjan, kétségbeesve, öngyilkosul.

      Széchenyi meghalt – óriási lelkében találva önellenségére, ki legyőzte őt.

      A Kisfaludyak, Kazinczy Ferenc, Kölcsey, Katona akkor tűntek el, mikor én még gyermek voltam. A Magyar utcai rongyos ház, Széphalom düledező falai, a kecskeméti kis ház még nemrég elbeszélhették, hogyan éltek, hogy haltak meg.

      Annyi dicső közül Te jöttél át velünk az új korszakba magad. A szellemi ígéret földét keresők Józsuéja. Te tudod egyedül, mit szenvedtek a mi Mózeseink. Te tudod, mi volt az a puszta. S az a negyven évig vándorlás a pusztában.

      Te tudni fogod, hogy ezek a hihetetlen mesék, amik regényem alapját képezik, ha nem valószínűek is, de megtörténtek. Hogy regényem hősének alakja nem egy ember volt ugyan; de tíz. Hogy e szenvedések, e lemondások, e csalódások Katona, Kisfaludy Károly, Kazinczy emléklapjai, s a kitartás, a hűség, a katasztrófa megannyi dicsőé!

      Hasztalan küzdöttem regényem alapeszméjével, bevallom. Gyönge volt ecsetelésem, hogy a végbement szent harcot valószínűvé tudja tenni a jelenkor olvasói előtt. Nincsenek meg a viszonyok, nincsenek meg az indulatok többé, amik azt létrehozták. Más ország, más város áll a régi helyén; a múlt kor érzelmei felfoghatatlanok. Ami negyven év előtt a költőnek álma volt, az most teljesedésnek induló valóság; s az igaz történetre, mit a negyven év előtti korról leírtam, azt mondják ma, hogy ez csak az én álmam.

      Hála az égnek, hogy ez így van.

      De én tartozom e gyönge kísérlettel azon dicsők emlékének, kiknek magas alakjai az időben és távolságban egyre növekednek. Nem tudta tollam őket fényesebbekké tenni; de tartozott a hódolattal szent emlékeiknek, s a próféták szent sírjánál nem kérdik az áldozótól, hogy mit hozott.

      És tartoztam e kísérlettel azoknak, kik csüggedést éreznek a megkezdett mű folytatása alatt, kik félelemmel tekintenek a sötét jövőbe: „Nézzétek! Így küzdének azok, kik e művet megkezdék: ilyen sötét vala a múlt!

      Te egyedül jöttél át velünk az ígéret földére. Harcolni az életre vágyó nemzetnek, tudjuk, hogy ott is kell tovább. Engedd meg, hogy az egész elmúlt irodalmi hőskor eszményében e csekély, de őszinte nyilvánítását antisteseink iránti hódolatomnak Teneked ajánlhassam. Tedd túlsúlykint jó szándékomat a gyönge kivitel fölé, s tartson meg Téged az ég, kit annyian szeretünk, s tarts meg Te engem baráti szívességedben, ki legőszintébben szeret[1].

      Pesten, 1870.

      Jókai Mór

      ELŐSZÓ

      Eppur si muove!

      Mikor Galilei ezt az emlékezetes mondást tevé, megdobbantá lábával a földet; éppen csak ezt a kis darabját a földnek felejté el megrúgni, ami itt a Kárpátoktól a Dunáig kikerekítve fekszik; az egész föld mozdult, hanem ez az egy darab állva maradt.

      Körülötte minden oldalon a nálánál boldogabb országok előre, a boldogtalanabbak hátrafelé, de valamerre mindnyájan csak haladtak; egyedül Magyarország állt egy helyben, és az volt a virtus, az volt az állambölcsesség, az volt a tudomány, hogy helyéből ki ne mozduljon.

      Életföltétele volt a vis inertiae, a tétlenség ereje: „Aki jól alszik, annak jó lelkiismerete van; akinek jó lelkiismerete van, az jó ember: tehát aki jól alszik, az jó ember.”

      Azután akadtak nyughatatlan emberek, akik azt gondolták, hogy ez a mély álom mégis nagyon közel rokon a halálhoz, s megkísérték a fölébredést.

      Egy ilyen nyughatatlan embernek a történetét írom le, aki meg akarta próbálni, hogyan lehetne az álló földet mozdulásra bírni. E küzdelemben ő maga összetört, semmivé lett, de mégsem tett le a hitről, hogy „eppur si muove!”

      Tisztesség adassék emlékezetének!

      A CSITTVÁRI KRÓNIKA

      A debreceni Nagyerdőn volt az akkori időben egy híres tanya, többnyire diákok látogatták, jó boráért, jó gazdájáért, még Csokonai idejéből emlékezetes hely.

      A tanya ivószobája szolgált a humanissiméknek; vasárnap délutánonként tömve a nagy terem diákkal, kik az akkori idők rendi szerint hosszú fekete tógát s háromszögletű sabbeszteklit viselnek, s arcaikat borotválják.

      Itt az ócska fenyőfa asztalok, mik tele vannak vésve hajdani és mostani celebritások neveivel, görnyednek a rákönyökölők terhe alatt.

      Csupa merő diák! Botanizálni jártak a Nagyerdőn, s annak aztán ne ők legyenek az okai, ha a szőlőnövény ismertetőjelei között Diószegi olyan hosszasan leírja e növény bogyóinak kiforrott nedvét is, hogy a tudományszomj Nagy uram csárdájáig elvezeti az embert.

      Ott aztán, ha egyszer a felleghajtó, malaclopó és bőgőtakaró a szegre került, az ember csak nem állhatja meg, hogy eszébe ne juttassa Nokhéry ősmondását: „mindig mondtam, hogy ne igyatok; azért mégis mindig ittunk.”

      A csoportokban vidám és komoly társalgás keletkezik vegyest. Komoly ott, ahol az akademika promóciókról van szó: mennyire megy Bergengóciában a dácia? Rosta után adják-e a siligót? Mennyire rúg fel a siklus? Vizezik-e nagyon a lukmát? Engedi-e vaskalapos a kostának a stóla negyedét meg a párbér ötödét? Ha nagy elekció volt, itt cserélik el, mint valami börzén, a legációkat, egy kis ráfizetéssel – post festa – egy-egy bagolynak, aki először próbálja a szent követséget, nagyokat mondanak, mire vigyázzon, ha a szószékbe felmegy: a bíróra nézzen mindig, mert különben belesül a miatyánkba; a pátenssel hogy fogja el a fizetni nem akaró patrónust, s