És mégis mozog a föld. Mor Jokai

Kálmán utánanézett az ablakon. Az öreg úr még az utcán is levette a kalapját előtte, mikor az ablakban megpillantá.

      Kálmán azután leült a hivatalos munkáját folytatni.

      Egy óra múlva visszakerült Korcza úr; még a folyosón elkezdett kiabálni a hajdúnak, hogy tudassa a szakácsnéval, hogy ma úri vendég lesz itt ebéden.

      – Nem keresett valaki azalatt? – kérdezé azután Kálmántól, amint benyitott.

      – Valami kéregető. Elutasítottam – felelt Kálmán, fel sem nézve az írásból.

      Korcza úr át sem öltözött, mikor hazaérkezett, sőt még a kopott bőrsipkája helyett is a hímzettet nyomta a fejébe.

      Kis idő múlva megint hangzott az a gyanús kopogtatás az ajtón, háromszor egymás után, s a sok „szabad! tessék! herein!” biztatásra végre ki is nyílt az ajtó, s nagy alázatosan tolakodott be rajta az iménti kopott öreg úr.

      Kálmán bosszúsan csapta le a tollát, s már a nyelve hegyén volt, hogy azt kiáltsa Korcza úrnak: „már megint itt van!” – de Korcza úr átváltozása elég jókor elvágta az útját.

      A mindig pökhendi arc, mellyel Korcza a világot fogadta, egyszerre udvariassá változott a belépő láttára, ugrott a székéről, futott az érkező elé, útközben bókokat csapva kurta mazurka-lépésben.

      – Á! Alázatos szolgája excellenciádnak!

      Excellenciádnak!

      Kálmánnak elakadt a lélegzete.

      Ő ezt az excellenciás urat éppen most expediálta ki az ajtón egy sustákkal!

      Az excellenciás úr pedig minden bókot kétszeresen visszaadott; egyszer Korcza úrnak, másodszor Kálmánnak hajtva meg magát, finom, de mindig alázatos nyájassággal.

      – Frissen, domine frater! – kiálta Korcza úr. – Segítsen levetni őexcellenciája köpenyegét.