is olyan jó volt, hogy búcsúdalt énekelt nekik: Isten hozzád, te csendes ház!
A dal végén mindenkinek a szeme könnyes volt. Cilike úgy énekelt, mintha ő érezné azt legjobban, amiről az a dal emlékezik.
Azután búcsút vettek és elmentek.
Kálmán egész lakásáig kísérte barátját, Bányaváryt, s Cilike és a nagyasszony az utcaajtóból utánuk néztek, amíg láthatták őket. Béni bácsi pedig egy tükröt tett az ablakba, abból leskelődött a távozók után.
És azután minden úgy történt, ahogy ő kicsinálta.
A zsebkendő-otthonfeledés, az orozva hazatérés, az orgyilkos viráglevagdalás, a bűnnyomok eltakarása s a rablott virágcsokor orgazdai elhelyezése az imádat tárgyánál, ki azt forró szavakban köszönte meg, s egy meleg kézszorítással jutalmazá.
Jaj, de még ha csak a forró szavaknál és a meleg kézszorításnál maradt volna!
De annál többet is tett. Amit már Béni bácsi sem kívánt tőle.
Azt tette, hogy mikor a színpadra kilépett, a szép sárga violacsokor oda volt tűzve a keblére.
„Hüh, lelkem ifjasszony! – mondá magában Béni bácsi. – Mit csinált! Nem azért adtam én magának a sárga violabukétot, hogy kihozza ide a pikétre! A mama meglátja, s menten ráismer, hogy az az ő violáiból való, mert másnak az egész városban nincs olyan. Már szemügyre vette! Jaj, csak közel ne lépne a lámpáshoz, hogy észre ne vehetné! Bárcsak letenné már azt a bukétot.”
Hanem az bizony végigjátszotta a sárga violabukéttal az egész felvonást. Nem is értett abból a felvonásból semmit Béni bácsi; mert mind a nagy veszedelmen járt az esze, mely most mindjárt ki fog tudódni, s hogy miként vágja ki abból magát.
Aminthogy az első felvonás után oda is furakodott a mamája mellé kémlelődni, hogy sejt-e az valamit; s miután mindenki elmondaná a maga észrevételeit az eddig tapasztaltak felől, ő is közrebocsátá a magáét:
– De milyen természetes formájú csinált virágbukétokat viselnek ezek a színésznők!
S nagy szíve könnyebbségére szolgált látnia az elbámulást mamája arcán, ki sehogy sem bírta felfogni, hogy ilyen kritikát is lehessen mondani egy új darabról.
Nem vett észre a mama semmit!
Az utolsó felvonás is véget ért azonban, mely után az összes színtársulat dalkart képezve eléneklé búcsúdal gyanánt a Jer, vidám csónakost, ami a közönségnek olyan kedvenc dala volt már, hogy a vége felé az egész publikum együtt éneklé velük a „Fidelim, Lillám!” refrénjét. Végül pedig az igazgató, teljes magyar vitézi ornátusban, tartott egy beszédet a távozni készülő közönséghez, melyben megköszöné az eddigi szíves pártolást, szívébe eltemetni vállalkozott minden jelenlevőt, s mely kétségtelenül igen szép beszéd volt, csakhogy kissé hosszú volt; úgyhogy a közönség szépen hazatakarodott, s a szónok még mindig beszélt; a színészek is Ievetkőztek már, az igazgató egyedül maradt a színpadon, de az epilógnak mégsem volt vége; míg a művészi önkívületből Rák bácsinak ily prózai szava nem rántá le a földre: „Aztán direktor úr, ha elvégezte, itt lesz a kulcs, zárja be a szálát; mert már én is hazamegyek.”
Ily fényes diadallal végződött a játékkör K* városában abbonnement suspenduvel.
Az utcán minden ember „Fidelim, Lillám”-at énekelte. Béni bácsi olyan furcsát érzett a szíve körül. Boldog volt! Az ő bukétja a végdalnál ismét szerepelt, s a mama nem látszott ráismerni a violákra; „Fidelim, Lillám!” – csengett a fülébe az egész vacsora alatt. Még a szolgálók is azt énekelték odakinn a konyhában. Sőt mikor már lefeküdt, akkor is felébreszté egy-egy kocsmából hazatérő polgártárs éneke: „Fidelim, Lillám!” Már azt várta, hogy a bakter is azt fogja az éneke végén a „dicsértessék a Jézus Krisztus!” helyett fohászkodni, hogy „Fidelim, Lillám!” S aztán igen szépeket álmodott. És igen későre ébredett fel.
Még tán akkor sem ébredt volna fel, ha a nagyasszony hangját nem hallotta volna.
Hanem ez már nem a „Fidelim, Lillám”-at énekelte! De nem ám.
– Isten átkozta nyomorult komédiásai! Veszett volna el a mélységes poklokra az egész rongyhad!
No! Most rájöttek a sárgaviola-tolvajlásra. Gondolá Béni bácsi, s bebújt dunnája alá, mint valami erősségbe.
A nagyasszony jött nagy fúriával a szobába, messze kicsapva maga előtt az ajtót.
De nagy meglepetéssel vevé észre Béni bácsi, hogy a félelmesen dobogó léptek nem az ő ágyához közelítenek, hanem Kálmán öcsém íróasztalához, ki ott már reggel óta studérozik, kockáztatva, hogy csont nő az agyvelejében.
S amint aztán Béni bácsi félve kikukkantott az ágyfő felett, úgy látta, hogy a mama nem egy virágcserepet tart a kezében, hanem egy felbontott levelet. A nagyasszony arca, mely rendesen piros volt, most szederjes színt váltott a haragtól.
– Olvasd! Olvasd ezt! – rivallt Kálmánra, eléje vetve a nyitott levelet.
Kálmán elolvasta azt, s szomorúan csüggeszté le fejét.
Búcsúlevél volt az – Cilikétől.
A kedvenc leány elment a teátristákkal, színpadi princesznek, színész mátkájának, művészet mártírjának, családja száműzöttének. Azt írta meg nagynénjének abban a levélben.
Senkinek sem szólt. Semmit sem vitt el magával, mint a rajta való ruháját, úgy szökött el a háztól.
Ha utánagondolt a nagyasszony, lehetetlen volt, hogy sírva ne fakadjon, hogy zokogva ne vesse magát a bőrpamlagra.
– Meg vagyok gyalázva! Világ csúfjává téve. Meg vagyok ölve, el vagyok temetve!
Béni bácsi erre megijedt nagyon; felugrott az ágyból, hosszú fehér alsóruhában, mint egy napvilágra kiszorult kísértet, odarohant mamájához.
– Mama! Édesz mama! Az isztenért. Ne haljon meg! Cilike! Hozza frisszen az opodeldokot!
– Eredj a gutába az opodeldokoddal! – kiált rá a nagyasszony, a nagy sírásból még nagyobb méregbe hozva. – Ne ordíts a Cili után. Nem tudod még, hogy megszökött a komédiásokkal.
Ettől a szótól megint úgy megijedt aztán Béni bácsi, hogy rögtön elkezdett öltözködni, s mindent visszájáról szedett fel magára.
Kálmán elmélázott mélyen. Olyan nagyon fájt neki valami, még maga sem tudta, mi. Az-e, hogy az a leány, ki gyermekjátszótársa volt, kit úgy szeretett látni, ily szótlanul itt hagyta a házat? Az-e, hogy a jó barát csábította őt el? Az-e, hogy minő viharteljes élet fog várni a leányra most? Vagy talán az, hogy amire bátorsága volt a gyönge teremtésnek: odavetni magát a nemzeti művészet első égő áldozatai közé; ahhoz neki, a költőnek még elég szíve nincsen? Az már választott; ő pedig még habozik, és készül magas állású úrnak!
A nagyasszony ráütött kezével az asztalon kiterített törvénykönyvre.
– Hallod-e te! Van-e ebben a könyvben valami paragrafus, mely az ilyen megsértésért bosszút áll, igazságot szolgáltat?
– Nincs – felelt Kálmán.
– No, hát a mennydörgő mennykő csapjon az ilyen törvénykönyvbe.
S minthogy a mennydörgő mennykő nem volt elég serény e feladat teljesítésében, felkapá a nagyasszony maga azt a könyvet, s úgy vágta a földhöz, hogy a fenn tisztelt magas úr sem tette volna különben.
Kálmán