úr őkegyelmességének azon pusztáját, mely az én másik két pusztám között feküdt, hogy onnan könnyebben gazdálkodhassam az egész birtokom fölött. Annálfogva az ottani lakásba szándékozom beleköltözködni. Hanem hát megvallom, hogy egy dolgot nem vettem észre, csak mikor a feleségemmel megvizsgáltuk a vett birtokot. Hiába: az asszonynak csak hamisabb szeme van; mindjárt meglátta. Hát a lakás kapujával szemben van egy domb, azon a dombon egy négyszegletű kerítés, annak a közepében egy márványkő feszület, amelyet a Decséry grófok állíttattak oda. Tetszik tudni: én kálvinista vagyok. Engem ugyan nem bánt a más vallása, s én a plébánusnak is köszönni szoktam az utcán. Hanem hát tetszik tudni, hogy az asszonyféle milyen portéka. Annak nem lehet befogni a száját. Amint az asszonyom meglátta ott a feszületet, elkezdett darálni, hogy az őneki oda nem kell! És mindenféléket beszélt. Tetszik tudni, nagyon szabad szája van az asszonynak. A feszületet úgy híja, hogy „a fanyelű szent”, ami elég csúnyaság tőle. Elégszer megszidtam érte, de nem fog rajta. Mármost találja ezt egyszer valami idegen meghallani, még feladnak, még becsuknak érte mind a kettőnket, s aztán ülhetünk a tömlöcben nagy méltán. Hát én arra könyörögném a tekintetes fiskális úrnak, venné rá az eladó gróf urakat, vinnék el a jószágomról a maguk jószágára azt a tiszteletreméltó szentképet. Jobb lenne az mind a hármunkra nézve.
– Hja, kedves nagyuram, Tóth uram! – mondta Korcza úr. – Ez nehéz állapot lesz. Az servitus. Az együtt jár a jószággal. Azt bizony nem tudom, hogyan lehetne onnan elmozdítani. Ahhoz nagyhéten búcsújárók szoktak seregleni, meg búzaszenteléskor, aztán körösztjáró héten…
– Még processzió is! – szörnyedt el Tóth uram.
– Aztán az az egész domb szentelt föld. Ha a keresztet el akarják vinni onnan; a dombot is el kell hordatni. S hol van az eladott jószághoz a Decséry-uradalom? Négynapi járó föld. Hisz ez pogány pénzbe kerülne a grófnak!
– Hát hisz arra való ez a harmincegyedik ezres! – szólt hunyorogva Tóth uram. – Ezer forintból csak kikerül a költség. Ennyivel fizetek többet a vételáron kívül, ha a gróf urak olyan kegyesek lesznek a maguk körösztjét elvitetni tőlem. Elég köröszt már énnekem az a nyelves asszony.
– No, jól van. Én megpróbálom – mondta Korcza úr fontoskodó képpel. – De az nehéz dolog, nagyon nehéz dolog; nem ígérhetek semmi bizonyosat.
– No, csak tegye meg a tekintetes úr. Nem leszek ám érte háladatlan.
– Megpróbálom. Tessék ma estére visszajönni. Addig is, domine frater Kálmán, fogalmazzon egy ügyvédi meghatalmazást e tárgyban, s Tóth uram írja alá. Én pedig megírom a nyugtatványt erről a kis pénzről.
Ez volt tehát az a „kis pénz”, amit Kálmán nyugtájára nem akart átadni Tóth uram. Tóth uramnak igaza volt. A fiskális nyugtáját aztán megköszönte.
Kálmánnak is motyogott valami köszönetfélét, de ez nem is nézett felé. Restellte az egész történetet.
Tóth uram aztán nagy hálálkodások után odábbállt; Korcza úr a pénzcsomagokat elzárta egy vasas ládába, aminek a nagy kulcsai egy szarvasbőr zacskóban álltak, azokat megint elzárta a szekrényébe, a szekrénye kulcsát aztán végre bedugta az íróasztala nyitott fiókjába. Ilyenformán aztán, mintha el se zárta volna a pénzt. Csak környezetének folytonos becsületessége őrizte, hogy mindennap ki nem rabolták.
Akkor aztán szaladt a félbehagyott információt folytatni.
Amint principálisa eltávozott, akkor kezdett csak Kálmán papirosaiból felnézni. A legelső tárgy, ami szemét megszúrta, egy papirosba takart valami volt az asztalán. Valami lapos gömbölyű, amilyen a pénz szokott lenni. Ezt bizonyosan Tóth uram tette ide a nagy hálálkodás közben, mint fáradsági díjt a patvarista számára.
Kálmán felbontá, mi az. Egy kétgarasos volt.
Hogy felugrott a helyéből mérgesen!
Hiszen az is nagy bosszúság, ha az embernek egy tallért ajándékoznak, mikor nem hajlandó azt elfogadni, de pláne egy kétgarasost! Egy vastag veres rézpénzt!
Hogy nem ütheti a hátához!
Tréfálni akart a gazdag paraszt, vagy igazán két garasra becsülte Kálmán hivatalos karakterét?
Ez már mégis nagy bosszúság!
Most már hova szaladjon utána?
Hanem hiszen majd visszajön estére! Addig hadd álljon ott a kétgarasos.
Amint efölötti rossz kedvében nagy mérgesen lépdel végig a kis szobában, egyszer csak halk kopogást hall az ajtón.
– Szabad!
A kopogtatás ismétlődik.
– Szabad már!
Meg újra kopogtatnak.
– Ejnye, ki az már?
Odasiet, feltárja az ajtót. Ki az, aki nem tud bejönni? Egy alázatos, összetöpörödött öreg emberke áll az ajtóban; egész termetét egy hajdan kék, most már fakó, hétgallérú köpönyeg fedi. Kalapját jó előre levette, és a kezében tartja. Kopasz fejének haja szálai hátulról előrehúzva takargatják mostohául a deficitet. Arcának soványsága azt látszik hirdetni, hogy íme egy ember, aki mások irgalomkenyerén éldegél. Alázatos modora mindenben megegyez külső megjelenésével. Még a bajusza is oly kurtára van nyírva, s csak az orra előtt van egy kis darabon, mintha az is bocsánatot kérne, hogy bajusznak bátorkodott születni.
Az alázatos kis emberke szerény meghunyászkodással mondja:
– Alázatos szegény szolgája az úrnak.
Kálmán okulva a legközelebbi felsülésén, gondoskodott róla, hogy ezentúl minden kopott külsejű látogatóval a legnyájasabban bánjék, s annálfogva még annál is szerényebben viszonozza:
– Legalázatosabb szegény szolgája uraságodnak! Mit tetszik parancsolni?
A szerény emberke fél tenyerét ajkáig emelve, suttogá szemérmesen:
– Lehetne-e szerencsém a tekintetes fiskális úrhoz?
Kálmán pedig mind a két tenyerét mentegető mozdulatra emelve, suttogá még szerényebben:
– Nagyon sajnálom, de most nincsen idehaza.
A szerény látogató erre valódi ínséges szupplikáló hangon könyörge:
– S mikor lehetnék szerencsés itthon találhatni, kérem alázatossággal?
– Bizony nem tudom az idejét megmondani, kérem alázatossággal.
A kis kopott ember azalatt folyvást a kezében tartá a kalapját, s a nyitott ajtó küszöbén állt.
– Egyébiránt mit kíván uraságod a principálisomtól? – kérdé tőle Kálmán, mert már be szerette volna csukni az ajtót.
A szerény emberke alázatosan félregörbítve nyakát s két tenyerét egymás fölött simogatva nyögé ki:
– Egy kis pénzecskét, kérem alázatossággal.
No, biz ezt Kálmán is hamarább kitalálhatta volna. Az első rátekintésre kivehette, hogy ez is egyike azoknak a kóbor kéregetőknek, akik mindennap benyitogatnak Korcza úr irodájába; először munkát kérve, s minthogy az nincs, egy kis segítségért esedezve, s akiket Korcza vagy kikerget, vagy kielégít egypár krajcárral, ahogy éppen kedvében találják.
Nosza eszébe jutott az elkárhozott kétgarasos.
Menten sietett az íróasztalához, s aztán nagylelkű pártfogói arccal jött vissza az öreg úrhoz.
No, hát itt van egy kis pénz, öreg