Margit Kaffka

Csendes válságok


Скачать книгу

begyünni! Csak magam vagyok, a méltóságának most esti próbája is van a “Mária” miatt, azután játszik is ma, csak tizenkettőkor jön haza. Talán összetalálkoznak valahol a báró úrral és együtt… Tetszett hallani? Az Ináncsyné szerepét is ő kapta most… Könnyű neki!

      A másik leány, a szőke, még a lépcsőházban volt, és elszontyolodva szólalt meg:

      – Akkor hát ne menjünk be mégse!

      Klára bizalmaskodva ölelgette meg a vén leányt.

      – Lizike – mondta —, ez itt a barátnőm, Lizike. Irénnek hívnák, de ő úgy affektálja, hogy Csire, és azt úgy kell írni, hogy Chyre. Most bemegyünk, és a maga vendégei leszünk.

      – Pompás lesz. Még fél hét sincs… Főzök teát, van fácánmaradék meg befőtt, jó?

      – Nagyon jó – mondta Klára, és elgondolkozott. Azután hirtelen megcsókolta a kis csúnya Lizát. – Vagy tudja mit, aranyos Lizike: most váltsa be a szavát, amit már régen megígért. Most előszedi és megmutogatja nekünk a ruhákat, mind a színházi ruhákat.

      – Jó – mondta kicsit habozva a másik —, hanem vigyázni kell. Tessenek! A téli felsőt hagyják az én szobámban.

      Csire már akkor elsurrant előlük, és bent, a kicsi japáni szalont nézegette apró, műértő nefelejcs-szemével. A rizspapír valódi, a porcelánok is, egy nagy kerek bronztálca gyönyörűen van metszve, de a lakkos gyöngyházas holmi haszontalanság.

      – Csire, jöjj… Siess!

      Lábujjhegyen mentek át a félsötétes hálószobán meg a másikon, ahol négy pompás gyerek szuszogott édesen a kicsi ágyakban, és meleg, gyönge emberpárák szálltak fel a szappanos vízben megfürösztött egészséges, csöpp testükről. Az ebédlőtől avult keleti szőnyegfüggöny zárta el a ruhatár ajtaját.

      És előkerültek sorba, mind.

      A nagy szárnyas tükör elé, kicsi török díványra telepedtek, és a fal mellett sorba állított széles, lapos szekrényekben motozott Liza. Először egy halovány gyöngyszínű köntöst húzott elő. Csodálatosan puha szövet volt, bő, gyűrött kinézésű, és lógó, nyitott ujjaival, mintha félbehagyottan szabadult volna el a szabóasztaltól. A két leány közömbösen dicsérgette.

      – Micsoda? Tessék csak felpróbálni! – nevetett Liza, és gyors, ügyes mozdulattal széttárta, a Csire vállára kapcsolta a ruhát. Akkor a halványan árnyalt redőket sugáralakban összeszedte, előre húzva fölcsípte kissé, és a leány kezébe adta. Lizán meglátszott, hogy színházi öltöztető volt a jobb időkben, diadalmasan mutatott a tükörbe.

      Csire, az apró szőke teremtés felkiáltott örömében. Bájos Terpsychore-modell lebegett előtte, pompás, telt formái előnyösen megnyújtva kissé az ívbe futó vonalak hullámaiban, karcsú bokája körül ezer selyemfodor, mint egy nagy, világos mákvirág gyűrött, duzzadó kelyhe arányos, kicsi keble alatt rafináltan naiv empire szalagcsokor.

      – Istenem, istenem! Én mindig azt hittem, hogy köpcös vagyok!

      – Lehet, hogy az, fűzőben – hagyta helyben Liza, és újra a szekrénybe nyúlt. – De ez már Klári kisasszonynak való.

      Most sötétvörös lovaglóruha volt a kezében a “Szegény ifjú történeté”-ből, és Klárának le kellett vetni a ruháit, hogy magára kapcsolja.

      Valamikor vidéki színésznő korában viselhette ezt még a báróné, mikor ő is olyan karcsú és egyenes volt, mint most az unokahúga. Hanem a szabása kitűnő! A leány kissé hosszú nyakát magasan befödte, és gyönyörűen simult domború mellcsontjaihoz, izmos vállához, a színe pedig élénk reflexet vetített a halványbarna arcbőrre. A rövid uszályt valami született, kissé merev előkelőséggel csapta félre, és a tükör elé állt. A szeme csillogott, keskeny száját még jobban összeszorította, és szótlanul bámult. Azután hirtelen szétnyitotta a kapcsokat, és lehúzta a ruhát magáról.

      – Mi haszna? – mondta halkan, keserűen.

      – Te még viselhetsz ilyet! – szólt Csire. – Majd ha módos orvos leszel, egész rendszeresen csinálhatod a lovaglást.

      – Egyik oláh faluból a másikba, a húszkrajcáros receptekért ott a hazámban, ahol a javasasszonyok bölcsebbek lesznek nálam.

      – Városba is kerülhetsz. Meg hátha elvesz valami nagyúr!…

      – Ejh!…

      Most megint Csire következett. Fehér és bő ruhát kapott, kislányosan rövidet és merev, nehéz posztóból valót, mintha konfirmációra készülne, Az ujjai hegyét imára kulcsolva az ajkához kellett emelni és belemosolyogni a tükörbe. A szövet feszesen simult hozzá, majd szétpattantak a kapcsok, s az egyszerű és ártatlan növendékruha minden rejtett formát, viruló asszonyi idomot a tombolásig érvényesített.

      – Istenem! – kiáltott fel Klára. – Mennyire illik ez neked, az ártatlanság fitos paródiája, te! Ravasz kis majom – csengő barack, mosolygó alma, rejtőzködő mókás cinizmus, fehér sátánkisasszony.

      – “Zárda, kedves otthonom!” – dalolta Csire kacagva, és apró tánclépésekkel röppent el a tükör elől. Azután hirtelen elszomorodott ő is.

      – Látod, te beszélsz! Gondold csak el, mi lesz énbelőlem. Valamelyik alamuszi vidéki fészekbe kerülök, ahol háztartástant és vegytant fogok tanítani. Ott a társaságbeli leányoknak begyesen kell ülni, mint aki nyársat nyelt; az alispánné uzsonnát ad, és minden öt leányra jut egy-egy nyájas törvényszéki jegyző vagy efféle, azt minden leány ellenőrzi, és elirigyeli az embertől, és ha az ember irigységből meghódítja magának, meg fogja bánni, mert nem volt érdemes. A mamák pedig körbeülnek, az orrukat előre tartják, de a szemükkel oldalt bandzsalítnak, mint a libák, vagy mintha a céhmester pálcája intését várnák, hogy le kell-e ülni vagy felállni; engem pedig valamennyi meg fog szólni és kiátkozni, mert ülök és állok és járok, ahogy jólesik, szeretem a többinél különb férfiakat, a ruhaszekrényem rendetlen, és nem tudok főzni. Utoljára meg fogok ijedni, és olyan leszek, mint ők.

      – Az, hogy te utoljára mindig megijedsz. Ha eszed volna, már régen átmentél volna színésznőnek.

      – Tudod, a gyámom!…

      – Ó… mit ad neked a gyámod?

      Liza most bő, hattyúprémes bundákat szedett elő. Pompázó színű színpadi utánzatok voltak, amiket olyan hercegnői hanyagsággal tudott ledobni magáról a nagy művésznő “Fedorá”-ban vagy, “Gauthier Margit”-ban, pedig az igazi hercegnők sohasem vennének magukra hasonlókat. De milyen hálás takarói, milyen eszményi árulói ezek a mozdulatoknak.

      A két leány le se akarta vetni őket, ha egyszer magára öltötte.

      – Nem kell nekünk még hazamenni? – kérdezte Csire.

      – Hisz bejelentettem, hogy színházba megyünk. Légy nyugodt.

      – Itt vannak még csak szépek! – kiáltott Lizi, és új szekrényt nyitott. – Őméltósága e héten vette őket egy királyi hercegnő ruhatárából.

      – Hogyhogy?

      – No, hát nem vesz mindent újonnan, azt nem lehet, nagyon sok kell. Ő egy ezerforintos ruhát megvesz kétszázötvenért, ha előbb egy udvari bálon viselték. Arra külön alkuszok vannak.

      És próbálták a királyi hercegnő ócska ruháit e két lázas, életre vágyó, kíváncsi és csodálkozó diákleány. Szinte elfulladtak a gyönyörűségben, amint egyre nyilvánvalóbb, teljesebb, ismerősebb lett előttük a saját szépségük, amivel