pedig elküldte, bántotta a gondolat, hogy a szerkesztő most kineveti magában.
Pár napig azontúl valami érthetetlen, ingerült, ideges állapot vett erőt rajta. Valósággal menekült még attól a kevés embertől is, akiket néha látnia kellett, a munkájában most már a részletekbe merült, és egy kis technikai tehetetlenség vérig bosszantotta. A hét végén esős napok jöttek, és otthon kellett maradnia.
Végre gyönyörű, aranyos napsütéssel jött a vasárnap. A vendéglői konyhából a cukortörő rézmozsár jókedvű csengése hallatszott, és a telep összes gyerekei ki voltak mosdatva, tisztába bújtatva e napon. A nagy hegyoldal üde fenyőtollazatát nem borzolta a legkisebb szél, a folyón pihenő tutajok álmodoztak, és süttették magukat a júliusi naptól, amíg a falu népe, tarka gyönyörű viseletben az asszonyok, piros posztónadrágban az emberek, özönével tolongtak a faragott fahíd körül, hazatérőben a templomból, mely a túlsó lejtőn három falunak szolgált. Klára csak azért is pongyolában maradt, amit újabban a megnyugtatására ki-ki reformruhának nevezhet, és nagy, akácos firenzei kalapban indult szembe a visszatérőkkel.
A hídon egész sereg koldus állotta az útját, és alig juthatott keresztül miattuk, aztán az enyhén lejtős gyalogösvényen a templomnak tartott. Furcsa kis alkotmány volt az! Művészietlen sisakkupolájával a nagy orosz bazilikára emlékeztető, ázsiai befolyással megrontott, bizantinus formák, sok érdekesség a fatechnikában, és a kedves, ismerős, primitív báj a kopott bíbor-arany-ornamentáción és az oszlopfők merev levelein. Aztán a szobrok, e csodás, kurta nagyfejű, savanyú képű s kiaszott testű szentek, akiknek a szimmetria kedvéért mind az öt ujjuk egyforma hosszú, a maguk komikus rútságában olyan titokőrzők, olyan misztikusan bölcsek és fölöttünk valók, hogy rájuk nézve érteni kezdjük a pogány bálványok torz mivoltát.
A leány kibetűzött egynéhány cirill idézetet a külső pilaszterek fülkéi alól, és a rozzant harangtoronyban fészkelődő egyházfinak pár hatost adva a várakozásért, bement a még nyitott, üres templomba.
A levegőben szállongó tömjénfüsttel elvegyülve sűrű emberpárák szálltak, tolongtak a tető felé, szabadulást keresve – talán értelmet és meghallgatást is az ismeretlen magasban a sok emberi fohásznak, amely elhangzott itt ma, de olyan légietlen, sűrű, olyan földi és nehéz, hogy nem bír felszállni a nagy sejtelemhez, akinek eszményibb lényege talán mégis ott van – valahol fent, a súlytörvények buta kényszere fölött lebegő könnyű atomokban.
Ha értelem ő – gondolta Klára —, milyen nevetségesen gyarlónak láthat minket e kőből való sisakokkal, aminek alája gyülekszünk, mint a nyüzsgő hangyák, és azt hisszük, hogy közelebb vagyunk hozzá. Sőt, elrekesztjük magunktól a templomhajó belsejét cifrán faragott és írott fallal, hogy otromba hitünk azonnal befogadhassa a kinyilatkoztatást: ott van a szentély, ott az Isten lakik.
A leány úgy érezte, hogy háta mögött valaki nézi őt. Hátrarezzent, az orvos volt.
– Imádkozik? – kérdezte.
– Nem.
– Mire gondolt az előbb?
A leány mosolygott, és hirtelenében elmondta.
– Lássa – felelt a férfi —, én is gondolok ilyesmit néha, csak nem látom szükségét mindig, hogy szavakba foglaljam. De én olyasmit is mondanék: “Ha érzelem ő, akiben nem hiszek, megfájdulna attól, amit egy ilyen együgyű kis kupolakészséggel betakar!”
– Annyira csúnya!
– Nem! De olyan szomorú. Az emberek rút golyvái, kínos lupuszkelevényei ezen a vidéken vagy a pálinka legyőzhetetlen rabsága, az iszákos férj ütlegei meg az elhagyott leány, kit szégyenével csúfságra járat a falu, és megvesszőznek a legények. Ez a nagy, durva, igazi szenvedés, amiben még az Übermensch finomult fájdalmának a dicsekvő önhittsége sincs meg. Tisztelem a leláncolt Prométheuszt, de ez a fájdalom bizony nem nemesít.
– Maga, ugye, sajnálja az embereket?
– Lehet, hogy most pózoltam – mondta a férfi, egy kicsit keserűen, mert gúnyt vélt érezni az őszinte kérdésben.
Már akkor kinn voltak a szép, aranyos napsütésben, és csendesen haladtak le a túlsó oldalon, hogy megkerüljék a hegyet. Akkor valami hihetetlen, nagy ostobaság történt, egészen váratlanul, egész egyszerűen. A leány meg akarta nézni a férfi arcát lopva, hirtelen, oldalvást, de ugyanakkor, ugyanazt akarta tenni a másik is, éppen egyszerre, egymás szemébe néztek, és egypár pillanatra mintha megállt volna körülöttük az idő.
A leány beleszédült egy percre ebbe a pillantásba, aztán hirtelen valami erős, szorongató lüktetést érzett a torkában. “Mi ez – tűnődött csodálkozva —, hát így is lehet nézni? És én nem tudtam ezt idáig!”
Winder János nem gondolt semmit, csak megdöbbenve hallgatott el, és nem mert többet visszanézni, pedig a leány csak azért is, újra meg újra megpróbálta.
Leértek a lejtőről a kicsi völgyszélen kanyarodó országútra. Ott csupaszon mered elő néhol a kikezdett, porlós mészkőtest, furcsa alakú félbarlangokkal, amiket ősi vízáradások moshattak ide. Egy helyen a hegyoldal talpa mosódott ki, s a felső rész ijedten bókol előre, mintha minden percben le akarna omlani, alatta pedig nyugodtan virulnak a csalánok meg vadzsályák, és hálót köt a pók.
– Akarnék onnan egy virágot, odamegyek! – mondta a leány, aki eddig sohasem volt ilyen gyerekesen szeszélyes.
A doktor utánament. Egész véletlenül esett a pillantása kapaszkodás közben a leány formás, keskeny, angol cipőjére, és a minapi idillre gondolt, a hószínű lábacskákra a csillogó patakvízben.
Gyorsan, idegesen fordult félre.
Fenn voltak. A leány egy kicsit szepegett, de azért kislányos merészkedéssel ment egész a hegy faláig, és a kőterasz tetője alól tépett magának egypár kis dudvát, amik nagyra és színesre fejlődtek itt a nekik való, rideg környezetben. A férfi mellette állt, és hirtelen támadt, könnyelműen merész gyönyörködéssel nézett rá. Ejh! Hát miért is ne, mi rossz származhatnék abból, mikor olyan szép ragyogó szeme van, kipirult, keskeny arca, és félig nyitott, heves lélegzéssel küszködő, formás szája.
– Fél? – kérdezte tőle.
– Dehogy!
– Hát merjen még itt maradni!
Újra egymásra néztek, most már merészen, komoly, erős elhatározásból, hogy hiszen szabad, miért ne volna szabad, és olyan csacsi módon boldogok voltak ebben a percben. Pedig mind a kettőnek eszében járt, hogy ők már nem gyerekek, és nem illik hozzájuk ez a diákos, gyereklányos játék. A férfi arra gondolt, hagy medikus fővel, húsz évvel ezelőtt kellett volna találkoznia e leánnyal, akkor megcsókolta volna, legalább a kezét – de így, nem lehet, nevetséges. Csak fogva tartotta, és lassan himbálta kezében a vékony csontú, puha, finom kezet, ami olyan hatást tett, hogy ha akarja, menten összeroppantja egy nagyon gyönge szorítással is.
Elmúlt a pillanat, és a leánynak eszébe jutott, hogy ő most csak azért sem lesz komoly és ünnepélyes, mint a regényekben szoktak a vallomások után. Kacagni próbált, és lemenet hangosan kiáltott, de olyan rosszul esett az, hogy mégis megadta magát, és hallgatva, nagyon hallgatva mentek azután egymás mellett.
A folyónál szél volt, és Klára magasra emelt kézzel fogta le széles kalapját, amin üdén himbált a sárga akácvirág. Ez a mozdulat még jobban kiemelte karcsú, telt alakját, és a könnyű, bő ráncú batisztköntös szinte körüle csavarodott. A férfi arca egy percre lángba borult, és úgy érezte, hogy ő most egy csöppet sem okos ember. A leány pedig összeszorította