affka Margit
HANGYABOLY
Regény
1.
Ebben a szép, nagy, öreg kertben olyan volt bizony az édes, szeptemberi ragyogás – ez a tisztán szétcsurgó sűrű arany a levegőben —, akárcsak a többi, valamennyi kertje fölött a szomszédságnak meg a városnak. A termetes, deli fák bizony nem éltek itt szűzi meddőségben, hanem – miután Boldogasszony-hava tündéri éjszakáin lengő virágfátylakba burkolózva bolondul kibálozták magukat, élték világukat – végre gyönyörű lakodalmat csaptak, és a hosszú, nyári csendben piciny magvakat pólyáltak eleven szöveteik gyengéd zöldjébe. Most, hogy itt van az őszi beszámoló, és mindenkinek meg kell mutatni, mit művelt és hogy munkálkodott Isten nagyobb dicsőségére, – most lám – érett, nagy gyümölcsöket mutogatnak, citromsárga, fontos körtéket és kerek, piros almákat, amelyek csak alig-alig csüngenek a kocsányon, és olyan illattal töltik meg az apácazárda kertjét, hogy az mindenhez jobban hasonlít, mint a tömjén szúró és szemérmes füstszagához.
A tömjénhez, mely már-már émelyítővé áporodott odafenn a főépület homályos folyosóin, főképpen azon a keskeny és szűk úton, mely a zárdatemplomtól a refektórium ajtajáig vezet el az óriás konyha előtt. Ó, álmos, homályos kora reggeleken milyen otthontalanul szokott elvegyülni a köményleves és pörkölt makk-kávé meg mosogató üst szagával, mikor a bennlakó növendéklányokat a reggelihez vezetik – mikor a hosszú misétől agyoncsigázva, kiéhezve és kissé bódultan az életük, a lépteik, a páros vonulás gépszerű egyformaságától – néma vánszorgásban elvonulnak arra.
Ilyenkor nyitva szokott lenni a zárda nagykapuja és a templomcsarnoké, hogy világi ájtatoskodók bejöhessenek meg a bejáró növendékek is önként. – Ezekre ugyan nem kötelező a napi mise, de jól tudják, hogy a bizonyítványokban enyhítőül számít e buzgóság, és igyekeznek láttatni magukat az osztályfőnök apácától legalább, ha csak a külső csarnokba surrannak is be a végére, már evangéliumra, s néhány csepp szenteltvízzel érintették csak a huncut homlokukat – borzongva, felületesen és profánul-sebtiben. De a kék egyenruhás bennlakók ilyenkor beszívhatják egy pillanat felére azt a friss, boldog “világi” illatot, mely a külső levegővel beárad. Sóvárgó szemük megláthatja a város utcájának egy darabját, felrévlik előttük álomszerűen és futtában az “élet”, amilyennek valaha ösmerték – tavaly vagy tavalyelőtt, mikor még otthon, valahol a szülők házából jártak iskolába, a mamájuk keltette őket, pörölt, ha még nyújtózkodtak, fésülte a hajukat, és már “igazi” kávé illatozott az asztalon, aztán könyvestáskával siettek végig a világos, napos utcán, kiabáltak a fiukra, vagy vicogva könyökön taszigálták egymást, s közben látták Marit a nagy piaci kosárral, amint bevásárolni megy az ebédhez… Igen, itt is, a templomajtóban lehet látni néha Marikat kosárral, rózsafüzéres öreg néniket, néhány levett kalapú kisdiákot azok közül a szegény tanulók közül, kik ministrálni szoktak a templomban, és a papi konviktusba akarják felvétetni magukat. És látni lehet a bejáró társnőket is, e boldogokat, kik a szüleik házából járnak a zárdaiskolába, s kiket jóformán csak névről ösmernek, mert az osztályban külön padsorokba ültetik az egyenruhásokat, és a közlekedés e világiakkal jóformán tilos nekik, csak a “felebaráti szeretet” követelte szívességekből állhat. És a kis profánok ilyenkor oldalvást állva gúnyos és zavart érdeklődéssel szemlélik a kimérten vonulók sorát. Az életük nagy szabadságából, boldog és léha köznapiságából nézve akaratlanul is tiszteletet keltő – idegen, titokteljes és méltóságos ezek rituális rendje, éltük és lépteik szigorúan kötött ritmusa. Kissé irigyen nézik, mint a papnőket, beavatottakat – de csak azért is összevihognak.
Legkivált az “öreg”, a kövér, paprikavörös képű apáca mögött, kiről tudják, hogy rettegett pásztora e sötétkék nyájnak. Kunigunda’ gumi bunda! – csúfolják, és kuncogva nevetnek a háta mögött. Igen, hisz ők nem tartoznak rettegett uralma körébe. Ó, hogy gyűlöli őket. Nem is néz vissza rájuk, úgysem nyomozhatná ki a bűnöst, és nincs hatalma fölötte, de nagy arca egy árnyalattal sötétebben vöröslik a méregtől, és tömzsi marka keményen szorítja az olvasó faragott halálfejét. Réndetlenek! Fraccok! Pinklik! – pattog érdes, szinte férfias hangján, rossz, svábos kiejtésével. Testes nagy alakja úgy áll háttal a nagykapu felé, hogy elfödje a kilátást, az utcát – reggeli fény, mozgalom, szabadság veszejtő ingereit. Si-étni! – recsegi egyre, míg az álmatag léptű sort felszívja a szűk folyosó. És jaj annak, aki ilyenkor egy halk szót súg a szomszédja fülébe, aki csak egy jellel is megszegi a reggeli szilenciumot. Ha kisnövendék, okvetlen térdelni fog büntetésből a refektórium közepén, ha nagyleány, perceken át kell hallania e rekedt káplárhang csattogó zsémbelését – idegekig ható, meg-megújuló árját a pulykamérgű pirongatásnak jó reggelre a makk-kávé mellé – a szilencium nyomasztó csendjébe.
És azzal elkezdődik a nap: leckék, munkaórák, gyakorlatok – hitmagyarázat, karban imádkozások, litánia az ájulásig, hideg kövön térdeplés —, és pontosan úgy, mint tegnap és holnap nemkülönbül.
Ó, igen, az Öreget valahogy meg lehet szokni, és ima közben messzire szárnyalhat a gondolat, de ez a szörnyű egyhangúság… mikor úgyis oly rettentő hosszúak az ifjúság üres napjai, oly súlyos a várakozás, oly türelmetlen a vágy az élet után…
De lám, a kert – édes, illatos és szép. Oly jó lejönni ide, elhagyni a kínosan tiszta nappali termet, a homályos folyosókat, kikövezett udvarokat, elmenni az új iskolaépületek meg a kertész háza előtt, végig a nagy veteményágyak unalmas, hosszú útján a pöszméték között; és végre ideérni a drótsövény kerítette lombos világba, hol nem kell a szörnyű páros sorban vánszorogni – szét lehet széledni a lombos, kanyargós utakon, sőt elbujdosni a kertpalánk alján az orgonák zöld sűrűjében. Itt délutánonkint, míg szép az idő, néhány órán át akár fogócskát játszhatnak a kis elemisták meg a polgári iskolások, és magukban elbolyongva vagy összeállva titkolózhatnak és ábrándozhatnak a nagy képezdész “kisasszonyok”.
Mert itt a füvek bizony nem illatoznak ájtatos tömjént és halotti füstölőket, és a fák is egy cseppet sem szégyellik magukat, noha a zárda kertje ez. A nyári csend hónapjaiban feldajkálták piciny magzatjaikat, és most, hogy újra ősz van, és megjöttek a lármás, szegény kis emberszüzecskék a lombok alá, és szipogva siratják még az otthoni, pihés fészket… most lám a citromsárga, nagy fontos körték, már olyan készen, túl éretten csüngnek a kocsányon, hogy csak egy piciny szellőcske kell és…
“Puff!” – “Nézzétek, mekkora! Jé!” “Ha most otthon lennék, felkapnám, és beleharapnék, szlihüpp! Jaj, csak úgy csurogna a lé!”
Három apró csitri hagyja abba erre az eseményre a “síróiskolát;” mert ilyenkor szeptemberben ez a játék járja itt hagyományosan. A gyerekek, kivált ha először vannak itt az idén, összeülnek egy kerti padon, és sorjában egymás után végigemlegetik, elkántálják az otthonmaradt boldogságot, drága kis múltjukat, és versenyt rínak édes, mély – csodálatosan asszonyi és ösztönösen keresztényi – gyönyörűséggel… Ám egy nagy, csurgó levű, túl érett körte leesett! Azt ott kell szépen hagyni a földön, vagy pedig jelenteni Kunigunda nővérnek, és odavinni hozzá. Így aztán felkerül az aszalóba vagy a konyhába, talán befőtt lesz belőle egy kevéske cukorral télire a betegek számára; igen, mert ez a rend… és azt csak az ördög súgja az embernek, hogy ilyen érzéki kívánsága legyen – és majd égne érte a pokolban vagy a tisztítóhelyen eleget; volna neki nemulass, aki le nem győzné magában; de hát még Kunigunda nővér mit művelne, tán még a vörösnyelvet is feladná az ember hátára, és hogy ordítana, jaj!… Ha fel lehetne venni titokban – igen, de már hárman látták, és talán más is észrevette; az a Wester Janka biztosan beárulná, mert az egy sorornak a rokona; és két képezdésznő kisasszony is ott a fa mögül nézi őket, és nevet… És ha nem is tudná meg senki, az utolsó ítéleten úgyis kisülne, mert akkor minden bűn kisül, és szégyellhetné magát, na nem igaz? A meggyónt vétkek is napvilágra jönnek akkor majd, csakhogy az úgy lesz megcsinálva, hogy a meggyóntakért nem fogja érezni az ember a szívében a szégyellést. Na nem igaz?
…És lassan, remegve, léptenkint közelednek mégis a csábos pont felé. Ott sárgul a pázsiton – micsoda inger, milyen veszejtő, drága, bűvös ígérete minden földi örömnek, vétke a kívánságnak, sóvár kísértése az ínynek!… Ó,