uralkodónak mutatja viselőjét csak e sok fehér szín dús reflexei révén. A hátul derékig csüngő, szétterült redőzet a fej s a nyak minden kis jellemző mozdulatát olyan árulón követi, hogy a nővérek hát megül is sorjában felismerhetők, ha ünnepi, komoly sorokban vonulnak lassan az oltár felé a félhomályos templomon át, hogy az úr testét elfogadják. A bőredős fekete öltöny is, mely valami nyugodt eleganciát, biztonságot, ökonómiát visz a mozdulatokba – csak látszólag uniformizál; de nagyon is kiemeli az egyéni árnyalatokat; – ó, lelkendező növendékfruskák az ő hév udvarlói áhítatukban sokat tudnak erről beszélni! És mennyi sok félszeg, magabízatlan, világtól elvadított teremtést vonzott be ide öntudatlanul is ennek az öltözetnek különös bája és méltósága; bár “elhivatás”-ról bizonykodtak önmaguk előtt! S míg odakinn sután és elnyomottan jártak bús gúnyáikban, szegényes cifrájú, elszabott, önérzetgyilkos hüvelyekben – itt csakhamar meglelték önmagukat, belső biztosságukat és rejtett értékeik testi kifejezését. Vannak jellemzően apácás mozdulatok; szélesek, kicsit kenetesek, klasszikusan mérsékeltek, miket a köntös viselése teremtett; és a mozdulatok jólesnek és jól állanak. Tán azért is várják a suta kis jelöltnők, a “kandidáták” oly epedve a próbaévek végét, hogy mosott egérszín-csíkú szoknyájukat, idétlen kemény abbégallérjukat felcseréljék végre a “ruhá”-val, és lenyírt vagy simára nyalt fejükre rátehessék az áhított velumot…
Az apácák igen kevésre szoktak emlékezni hajdani “világi” korukból még akkor is, ha ez túlterjedt a gyermekéveken. Nem pusztán az áhítat s a földi dolgok köteles megvetése ennek az oka; de az itteni élet rövid időn teljesen átalakít, új tartalmakkal tölt el, szűkkörű, de annál intenzívebb és teljesebb új képzeletvilággal és oly sajátos, oly erős érdeklődéssel, mely csaknem teljesen kiszorítja a régit, a távolit és túl bonyolultat, melyet alig is ismertek, vagy melynek elkedvetlenülten búcsút mondtak. A szép Virginia nővér is csak igen korai ifjúságát élte le kinn egy szép, érseki városban, hol olasz származású apja félig művész, ismert templomi karmester volt, és ő egy másik, ottani szerzet apácáihoz járt iskolába. Tizennyolc éves lehetett, mikor az apja elhalt; egy év múlva anyja újból férjhez ment egy szép vívómesterhez, aki iránt a kisleány szenvedélyes, keresztényietlen gyűlöletet érzett. Akkor határozta el, hogy zárdába lép, mégpedig messze a szülővárosától, mostohájától és az ismerős családoktól; mert hisz rokonai nem voltak ebben az országban. Később mint abbégalléros jelölt sokat és forrón imádkozott bűnbocsánatért, s töredelmesen bánta az oktalan gyűlöletét anyja férje iránt, kit hisz alig is ismert. Csakhamar megnyugodott, a Gondviselés eszközének tekintve ez érzést, mellyel őt hivatásához késztette; imádkozott családja lelkiüdvéért, s csakhamar teljesen elfeledte őket. Idebenn fejlődött ki minden lelkivonása és képessége, ebben a világban érett emberré, és ez kötötte le minden szálával és sajátosságával. Első időben, míg még tanult és vizsgákra készült, az öreges Kunigunda mellé volt beosztva a bennlakók helyettes felügyelőjéül, akkoriban sokat tűrt e különös teremtésnek, ki néha csúful leszidta őt is a növendékek előtt. Mondják, az “öreg” valaha régen egy német uradalmi erdésznek volt a leánya, s özvegy, csendes apja mellett ő tartotta rendben a tolvaj favágókat, a korhelyes vadászlegényeket és kerülőket; s a termetes kisasszony szörnyű nyelvétől a legmarconább vadorzó is megszaladt. Egy növendék, véletlenül földije, pletykázta ezt talán sok évvel ezelőtt; s az ilyen történetek fennmaradnak itt generációkon keresztül. A derék, piros nő itt is tisztaságot és rendet tartott a rábízottak közt, annyi szent igaz; és ezért meg hogy óraműpontossággal végezte köteles napi imáit, olvasóit és a penitenciákat, és mindig szabott időben áldozott – tisztelték és megbecsülték, bár az alárendelteknek sokszor adott alkalmat érdemek szerzésére a béketűrés erénye által; s bár akiknek nem volt vele dolguk, háta mögött jóakarattal mosolyogtak furcsaságán. E rettegett hangos teremtés lelke egyszerű volt és naiv; a nappaliban egy öreg, beteg szobapálmáját úgy ápolta, mint egy kedves gyermeket; s nagy szünidőkön, mikor a növendékek távol otthonukban mulattak, s csak néhány árva lézengett itt – mondják, ezekhez szelíd és engedékeny volt, és a szokatlan csendben naponta elsírdogált magában a rég elhalt apácákon, emlegetve kedves szokásaikat. Máskor elfogta valami együgyű kíváncsiság, magához szólított egy-egy kisnövendéket, s kifaggatta a kis gyanútlant otthoni sorsáról, szüleiről, vagyoni és egyéb viszonyaikról. Ilyen beszélgetésekben igazi asszonnyá vedlett vissza; naiv és elfogult nénike volt, aki célzatosan azt hozta ki a gyerekekből, hogy a világon szörnyű lehet az élet, mindenki nagyon szegény, a házastársak veszekszenek, a férjek verik a feleségüket, a rokonok irigyek. “Ja-ja, so ist die Welt” – mondta elégedetten az értesülésekkel, és útjára engedte a megrémült kislányt; de ha ez aztán valaha válogatni merészelt az ételben, tányérján hagyva a borzalmas nürnbergi répát, csúnyán fejéhez verte: “Otthon megennél! koplalolsz, te Fracc, te Pinkli!” Egy fokkal ilyenkor setétebbre pirult, villámló szemekkel várta meg, míg szegényke rémülten torkába gyűrte az embertelen főzetet; csak akkor ment tovább – hangtalanul mormoló szájjal, egy olvasószemet lecsörrentve a fekete zsinóron. Ilyen volt.
Ám a szép olasz nő, Virginia csakhamar rájött, mi rejtőzik az “öreg” káplárönkénye és zsémbelő dühe mögött: titkolt és szemérmes gyöngéd hajlam, melynek ő volt tárgya, a fiatal, eszes nővér. Eleinte kacérkodott is vele egy kicsit – később, mikor egyre kevésbé igénytelenné, csakhamar terhessé is vált az esetlen hódolat, melyben a vénebb apáca már-már felolvadt, mely élete egyetlen és legmélyebb élménye lett. Még később, mikor testvérek és növendékek észrevették, s mulatták a dolgot, az ifjú nő elröstellte, csakhamar áthelyezését kérte, és csak gúnyt űzött az öregből a többiekkel együtt.
Miután pár évig szokáshoz híven fiókházakban dolgozott, visszakerült ide, a tartományi anyazárdába, és hamarosan karriert csinált, ő egyike volt annak a néhánynak, kiket magyar születésük és tehetségük miatt magasabb tanulmányokra választottak ki; helybeli paptanárokkal adattak nekik órákat, és állami intézetekbe küldték levizsgázni, hogy a törvénynek is elég tétessék. A kongregáció új, magasabb iskolákat készült szervezni – az előbbi püspök, az országhírű egyházi kitűnőség pártolta és segítette e terveket —, s Virginia valóságos oszlopa lett e dolgoknak. Ez érettebb éveiben szenvedélyes munkakedv égett benne, tüzes energia és tevékenység. A napi lelkigyakorlatokon kívül nyolc órát tanított a képzőben, vezette az írásbeli dolgokat, levelezett és érintkezett világiakkal, papokkal és alkalmazottakkal. Modorában szereplő egyházi emberek sima fölényű udvariassága és kenetessége volt meg, melyet isten tudja, honnét tanult. “Mindent a szerzetért – a Hazáért!” ez volt eszménye, erre szánta és szentelte magát. Jártas volt az összes ügyekben és számadásokban, kezén mentek át a külső gazdaság jelentései, a közoktatásügyi miniszter rendeletei, ő levelezett pénzintézetekkel s a növendékek szüleivel – s a kerti oldalon épült új iskolaház terveit is áttanulmányozta éjszakánként. Olyan volt a természete, hogy valaminek, gyakorlati és megfogható dolognak egész más hévvel kellett odaadnia magát; és ez most a szerzet érdeke és emelkedése volt. Egyszer, egy évig tartó betegeskedés idején meg is írta rendjének ez országbeli történetét, s a püspöki nyomdában látott napvilágot az értelmes kis munka, ösmerte és szerette ezt a rendet, az öreg anyaházat itt, e hajdani kaszárnyát zárt folyosóival, feketült szentképeivel és a kriptával odalenn, hol elhunyt, régi testvérek pihennek Krisztusban; a kedves templomot, melynek oltárképéről olvasta, hogy művészileg értékes – s szerette a környékbeli gazdaságokat is, bár sose látta; s a kis hegyi szőlőt a határban, hova némely ősszel kimentek, és szüretet csaptak, egy kevés mustot ittak, és szent meg hazafias dalokat énekeltek az apácák. Szívesen gondolt egy