ösmerem meg az embereket.
– Dehogy – felelte Akli. – Az embernek hat bőre van, mely takarja. A hetediket csak otthon veti le a sötétben, mikor magányosan fekszik az ágyában.
Egyet a hétből mégis levetettek Aklinál. Igaz ugyan, hogy csak egy ideig. Amíg kiszivárgott az érdekes titok, hogy a császár Akli lakásán van elrejtve, míg az látogatóival fesztelenül diskurál. Hát iszen csak ez kellett az udvar rókáinak. Nosza, fölvették a nyolcadik bőrt is a hét fölé. Főméltóságú és kegyelmes urak keresték fel Aklit naponkint, s tudván, hogy a császár is hallja, amit beszélnek, nagy ravaszul valóságos szerepeket játszottak el a bolond szobájában. Hiába minden! Nincs arra mód, hogy a királyok fülébe igaz szó eljuthasson…
A kinyalt cifra udvaronc-sereg közt egy nap furcsa fiatal férfi lépett be Aklihoz. Piszkos, elhanyagolt alak, fésűt ritkán látó bozontos szakállal és hajjal. A ruha is vasvillával látszott ráhányva lenni. Csokoládészínű kabátot viselt, melynek az ujja csak a könyökéig ért, ennél is pitoyabilisabb volt a kockás nadrág, nemcsak a rajta levő zsírfoltok miatt, hanem alul rojtosra volt kitaposva. Öltözetét egy fakó fekete selyemkendő egészíté ki, háromszor körülcsavarva a nyakánál, úgyhogy az inggallérja (ha egyáltalában volt rajta ing) egy cseppet se látszott ki. Szóval, egy tökéletes csavargó benyomását tette a belépő.
– Mit akar? – kérdé Akli mogorván, az aprópénz közt keresgélve a nadrágzsebében, majd rátámadt az inasára. – Miféle skandalum ez, Grabe? Egyáltalában tarthatatlan állapot, hogy a császári lakosztályba mindenkit föleresztenek.
A jött édesded mosolygásra fakadt. Egész lényén látszott, hogy most élvez. Szúrós, kék szemeit Aklira függesztette, miközben agyagszínű, hosszú bajuszának egyik lelógó szárnyát szájába vette és rágcsálta.
– Bocsánat – szólt csendesen —, de nekem itt szabad bejáratom van.
– Milyen alapon? Talán hívatták? Valami mester ember?
– Nem, nem – igyekezett elhárítani magától ezt a föltevést. – Én császári és királyi kamarás vagyok, akinek a dekrétum szerint szabad bejárata van az udvarnál.
Akli most még egyszer megnézte tetőtől talpig az idegent. »Szép kis kamarás«, gondolta magában, de csak ennyit mondott:
– Vajon?
S titkon kacsintott Grabera, hogy tartsa szemmel a különös fickót.
– Nos, hát jó, de legyen szíves megmondani, mivel szolgálhatok a kamarás úrnak?
– Én leánykérőben vagyok itt, uram!
– Leánykérőben?
S Akli megint kacsintott Grabénak, hogy intézkedjék odakünn.
– Ön csodálkozik? De rögtön megért, reménylem. Nekem egy húgom van a madame Szilvássy nevelő-intézetében az Ungargasseban. A húgomnak pedig van egy barátnője, bizonyos Kovács Ilona, aki a legbájosabb bakfis egész Bécs városában.
Akli összerezzent. Tágra nyitott szemmel bámult az idegenre. Mindez olyan furcsa volt és csodálatos. Hogy Kovács Ilona a legbájosabb bakfis Bécsben. Valóban mondta ezt ez a rongyos ember? Vagy hogy csak ő gondolkozott.
– Nos uram, én beleszerettem ebbe a leánykába – folytatá az idegen —, és feleségül veszem, punktum.
– Már mint ön? – kérdé a bolond gúnyosan.
Az idegen ügyet se vetett a közbeszólására.
– Ha szépszerével megy, hát szépszerével, ha nem megy, erőszakkal.
– Ejha! – gúnyolódék ismét a bolond.
– Ma beállítottam az intézet igazgatónéjához, akit még Magyarországról ismerek. Tudakozódtam a leány szülei és egyéb körülmények után. Ő önhöz utasított engem. Mondta, hogy a leány szülei nem élnek már, ő úgy tudja. Sapristi, hát kitől kérjem meg akkor a kezét? Csak menjen ön, úgymond Akli Miklós úrhoz a Burgba, ő gondoskodik a kisasszonyról, ő látogatja, ő fizeti az érte járó összegeket, alkalmasint ő a gyámja.
– Nos, és ön eljött?
– Igen, én eljöttem és várom a felvilágosításait.
Akli felkelt az íróasztaltól, ahol ült és egy kis ovál-alakú velencei tükröt akasztott le a falról, azt odavitte a kérőnek.
– Ha mindenáron azt akarja, hogy fölvilágosítsam önt, hát nézzen be ide.
Az idegen elnevette magát. Tetszett neki ez a fordulat.
– Talán valami kifogása van a külsőm ellen? – kérdé szelíd enyelgéssel.
– Valóban, nem tagadom, hogy ön egy cseppet se hasonlít azokhoz az ideálokhoz, kiket fiatal leányok és hozzátartozóik szoktak magoknak elképzelni, mint jövendőbelit.
Az idegen fitymálva intett kezével.
– Ah, mindig ez a sok ezeréves együgyűség a ruháról. A világ igazán semmit se tanul. Ettől az egy ostobaságtól nem bír megszabadulni, pedig hányszor szedik rá vele. Egy csinos divatos ruha harminc forint. E harminc forint körül forog tehát az önök emberismerete és ítélőképessége. A huszonöt forint billenti erre, a harmincöt forint billenti arra. Bohókás dolgok ezek, uram. Hát mit gondol ön, ki lehetek én?
– Hm. Az én véleményen éppenséggel nem volna kellemetes az ön fülének. Jobb, ha egyszerűen ön mondja meg, kicsoda.
– Én báró Szepessy István vagyok.
– Ah! – kiáltott fel Akli és elsápadt. – Ön tehát az a cinikus báró, akiről Pozsonyban, Pesten annyi sok tréfás dolgot mesélnek? Az ördögbe is, ki gondolhatta volna ezt? Foglaljon kérem helyet, báró úr, és ne vegye rossz néven, de végre is nincs a homlokára írva. Az isten szerelméért, mért nem öltözik ön tisztábban, csinosabban?
– Nem tehetem, uram – mondá Szepessy majdnem siránkozó hangon —, nem tehetem, lehetetlen.
– Nem teheti? Hiszen ön gazdag ember.
– Mégse tehetem. Mert pro primo, megszoktam a piszkos, rongyos ruháimat és csak azokban érzem magam jól. És mert pro secundo, az ismerőseim is ezekben a ruhákban szoktak meg. Nem képzelheti ön, mennyire kényelmes ez, és gazdaságos, kivált útközben. Én pedig szeretek utazgatni. Hol Bécsben vagyok, hol Grácban, hol Pesten. Aztán gyakorta elfognak. Egész életem abból áll. Elfognak és kieresztenek. Nincs ennél mulattatóbb tarkabarkaság a világon. E napokban is egy ékszert vásároltam a Grabenen, a kis húgomnak. Kiveszem a tárcámat s becsületesen fizetek a kereskedőnek egy ezressel, amit vagy húsz darab ezresből húztam ki; a kereskedő kacsint egyet a segédjének, mire az eltűnik, s míg ő aprópénzt keresgél összevissza a fiókokban, azalatt megjelenik a kereskedő-segéddel a policia. Bevisznek, vallatóra fognak: hol vettem azt a tömérdek pénzt? Hát furcsa, a gyapjúmat adtam el a zsidónak. Úgy, és kicsoda ön? Mondom nekik, hogy Szepessy István báró vagyok. No, azt minden bolond mondhatja, és újra vallatnak, faggatnak, lökdösnek, taszigálnak, visszavisznek a börtönbe, meg újra kihoznak, hogy valljam be, kit öltem meg, kit raboltam ki, de hát én csak amellett maradtam, hogy én Szepessy vagyok és a pénz jogosan az enyém.
– Hát aztán hogy szabadult ki? – kérdé Akli.
– Mesének tartották, amit mondtam, míg végre arra kértem a rendőrfőnököt, engedje meg, hogy bebizonyítsam a személyazonosságomat. A szemem közé nevetett: »Ne bolondozzék velünk, mert sötét zárkába csukatom be vízre és kenyérre.« »Nem bánom – mondám —, ha nem bizonyul igaznak a vallomásom, akár kerékbe töressen a főnök úr.« Erre megenyhült a főnök és így