Megszedte magát poharakkal, tányérokkal végig a karján, föl a válláig és semmit se ejtett el útközben.
Valami üde szellőcske jött vele az ő perkálszoknyáiban, ami jólesett a forró nyári estéken. Szinte felvillanyozta jelenléte a törzsvendégeket. “Ni, hogy megnőtt a mi leányunk, a sipsirica, s hogy megszépült megint.” Bolondság, bolondság, de azt tartja Druzsba, hogy az ivási kedvet is emelte.
És csakugyan sűrűn hangzottak a felkiáltások:
– Nekem is egy fröccsöt, sipsirica! Hej, kis sipsirica, ide is!
Az öregebb vendégek, akik még kicsiny korától ösmerték, becézgették, mint egy hercegkisasszonyt, egy-egy cukorkát hoztak neki, kiexaminálták, ingerkedtek vele.
– Hányadik osztályba jár, sipsirica?
– Az utolsó évben vagyok.
– Hát mikor kap már hosszú ruhát?
– Azt mondta a mama, hogy jövő karácsonykor.
– Teringette faszekere! Hisz ahhoz aztán udvarló is kell, ugye? Mi?
A sipsirica buta pofácskát vágott s a leánydeákok bizonytalanságával keresgélte a választ.
– Hohó ni, úgy tesz a kis selyma, mintha nem is tudná, mi az az udvarló.
– Még eddig nem tanultuk – felelte a sipsirica, röstelkedve, hogy nem tudja.
– Micsoda? – álmélkodott a törzsvendég és hirtelen a szeme közé nézett. – Hát csakugyan nem tudná? Kolosszális!
Nagyot kacag előbb, aztán átkiáltja a többi asztalokhoz, a többi törzsvendégeknek:
– Bizisten nem rossz. Ki hinné a XIX.-ik században? Ebben a Szodoma-Gomorrában. Kérdezem tőle: tudja-e, mi az udvarló? S ő azt feleli, hogy még eddig nem tanulták. Hehehe! Hát ki hallott már ilyet? Éppen úgy válaszolt, mintha azt kérdeztem volna, mi a kétpúpú teve? Bravó, kis sipsirica! Hallja, Jahodovska, hány éves most a sipsirica?
– Johanka pünkösdkor múlt tizenöt éves – felelte Jahodovska.
Felpattant erre a szomszéd asztalnál Druzsba tanár, a megboldogult Jahodovsky barátja és komája.
– Maga nem jól neveli a leánykát, Jahodovska komámasszony, szándékosan a véka alatt tartja őt. Májusban cseresznyét kell enni, augusztusban szilvát, októberben szőlőt. Át kell élvezni az örömöket, melyeket az évadok nyújtanak. Ez volna a célszerű életfelosztás. De mit akar maga a sipsiricával? Lássuk csak! Maga azt akarja, hogy júliusban jusson a cseresznyéhez. Mikor már rothadt vagy férges. Ti. a cseresznye és nem a sipsirica. Maga elvonja őt az élvezetektől. Igaz-e vagy nem? Lássuk csak. Jer ide, keresztlányom, hadd kérdezzelek ki.
Johanka odament a keresztapjához és meghajtotta magát előtte.
– Itt vagyok, keresztapuska.
Jahodovska mosolyogva állt meg a háttérben s az anya kevélysége csillogott a szemeiben.
– Mondd meg nekem – szólt a tanügyi bácsi, a szokásos professzori redőkbe szedve pattanásos homlokát —, vannak-e örömeid, élvezeteid és mulatságaid?
– Igenis vannak.
– Helyes, és mik azok?
– Különfélék – felelte sipsirica.
– Éspedig? Sorold fel őket!
Sipsirica lesütötte a fejét és nem felelt.
– Hát mért nem szólsz?
– Szégyenlem magam, keresztapuska.
– Ejnye no, canis mater! Hát legalább egyet mondj. Pars pro toto. Mit tartasz ez idő szerint a legnagyobb élvezetnek?
– Hogy mi a legnagyobb élvezet? – kérdé a sipsirica önmagától, hangosan, egy kicsit selypítve, ami felette jól állt neki, azután elgondolkozott egy kicsit, fölnézve az eperfára. – A legnagyobb élvezet – felelte lassan, gyermekes nevetéssel —, ha a hátam viszket és a mama megvakarja.
Hát erre megint kitört a hahota a törzsvendégek közt, s még a frivol fiskális, Tibuly Gáspár is mennyre-földre esküdözött, hogy ehhez fogható kis buta nincs a világon; akármelyik oltárra oda lehetne tenni angyalkának – csak le kellene előbb vetkőztetni.
Fesztelen, családias hang honolt a “Pává”-ban. A törzsvendégek mintegy hozzátartoztak a családhoz és beleszóltak a házi ügyekbe is. Szinte érezték, hogy a sipsiricát férjhez kell adni egy napon. Bizony nagy gondunk lesz, gyerekek!
Különben nem valami nagy volt a gárda. Mindössze húsz-huszonkét személyből állt rajtunk kívül. Az egyik asztalnál Druzsba ült, Kovik István doktor, a Vízivárosból, unalmas fráter, aki mindennap felpanaszolta, hogy boldogtalan, mivel nem ehet rostélyost. Mert a rostélyoshoz fokhagyma kell, a fokhagymához ellenben teljes függetlenség kell. Ő pedig nem független, mert minden percben valami grófné hívathatja, aki elájul a fokhagymaszagtól. Ebben neki mindenki igazat adott, dacára annak, hogy negyven év óta, mióta az orvosi praxist űzi, egyetlen olyan perc se volt, hogy valami grófné hívatta volna. A harmadik perszóna az asztalnál Mliniczky Pál volt, a társaság generálisa, a “tongeber”, egy tót földesúr, aki vitalitiumba adván Turóc megyei birtokát, Budán éldegélt s azért járt effajta kis helyekre, hogy itt a nábobot és az oligarchát játszhassa. Egy kicsit tótosan beszélt és nagyon imponált mindenkinek.
A másik eperfa alatt a nevezett Tibuly Gáspár üldögélt az éneklő kanonokkal. Tömzsi, gutaütésre hajló ember volt az éneklő kanonok, és az volt a különös, hogyha a többiek, jó kedvük szottyanván, egyszer-másszor énekeltek is, ő sohasem. No, köszönöm az ilyen éneklő kanonokot.
A harmadik asztalnál környékbeli háziurak tanyáztak, fölemlegetve a régi jó időket, mikor ezekből az alacsony viskókból jobban lehetett pénzelni, mint a nagy házakból beljebb. Ez persze még 48 előtt volt, a régi becsületes rablók és gyilkosok idejében. Az a statutum volt ugyanis, hogy az elfogott rablót vagy gyilkost szabadlábon hagyták, ha két budai háziúr jótállt érte. A háziurak kétszáz, háromszáz forintért jótálltak akárkiért, néha tíz-tizenöt személyért is egy-egy háziúr, mert nagy volt a kereslet. Ha aztán a vádlott megszökött, elkótyavetyélték a házat a jótállás fejében, s a licitáción újra megvette a volt tulajdonos potom áron és folytatta tovább a jótállásokat.
A negyedik asztalt kisebb miniszteri tisztviselők tartották megszállva. Már kora délután beültek és preferáncot játszottak a vacsoráig, egyugyanazon kártyával egész nyáron. Az osztás közötti intermezzókban szenvedélyesen politizáltak s többnyire a minisztereket szidták, türelmetlenül áhítozva bukásukra. Az ember azt hihette volna, hogy disputáló képviselők, – ha nem csinálják megfordítva. Mert a képviselők inkább tűrik a rossz minisztereket, de gyakrabban változtatják a kártyát.
De ki az ördög győzné elszámlálni az összes törzsvendégeket. Részint nem is ismertem, részint nem is érdekesek. Egy darabig csöndesen éldegéltünk így együtt anélkül, hogy valami egyéb történt volna, minthogy a szeletek néha jobbak, néha rosszabbak voltak. Hanem a nyár másik felében két különös alak kezdett odajárni. Egy piperkőc öregúr, aki a haját festette, kockás, finom ruhában járt, vasalt nadrágokban, s ruhái olyan rezedaillatot terjesztettek, hogy egészen tönkretette vele a konyhából kipárolgó pecsenyeszagokat. Megfigyeltük, csak egyszer jött egy héten, csütörtök estefelé s mindig egy fiáker várta odakünn. Nagy havannaszivart szítt, gyűrűset, ami a “Pává”-ban feltűnő dolog s meglehetősen feltüzelte a fantáziákat.
– Nagy úr lehet – mondogatták a törzsvendégek. – Az ördögbe is, míg itt a messzely borát iszogatja, addig két forint