Odakint süt a nap, látom a fényt, és mégis idebent a fejemben, hirtelen elsötétedik. És egyetlen érzésem van már: ha a pillanat másik felében nem tudom, üstökön ragadva, víz fölött tartani magam, akkor a következő pillanatban nem parancsolok többé a hajón, nem uralkodom a milliónyi részecske és szervecske és sejtecske fölött, akiknek születésem pillanata óta királya vagyok – ez az egész, fellázadt népség közömbös tárggyá változik, és ez a tárgy, felszabadulva zsarnoki önkényem erőszakoskodása alól, elfoglalja régebbi, kellemes, természetes helyzetét a gravitációs térben.
Vagyis magyarul: azonnal lecsúszok a földre, és elvágódom.
A testem, ez a szánalmas rongydarab, rendbe jön, mint anyag – de mi lesz velem, a birodalmát elvesztett fejedelemmel?
Iszonyú hosszabb minden inkvizíciós kínpadnál. Ezt már akkor mondom, borzongva, mikor lassan kezdek magamhoz térni.
Igen, igen, kétségtelen, ezúttal a gutaütés elmaradt, de egy illúzióval lettem szegényebb – nem vágyom többé ilyen halálra.
Nagyon utálatos volt. Vagy talán csak azért, mert nincs igazi hitem? Szörnyű, szédítő érzés, hogy itt tudok csak megkapaszkodni, ezen a parton – ha ez csuszamlani kezd, képtelen vagyok átdobni a horgot a túlsó partra —, odaát semmit sem látok.
Nem, nem, más baj van itt.
Az a baj, hogy nincs múlt és jövő; mint ahogy eddig áltattam magam. A valóság mindig jelenvaló, egyetlen pillanat a valóság, örökké tartó, egyetlen pillanat. Ez nem rövid és hosszú, a pillanat, ami van – ez az egyetlen módja a létezésnek, és ebből a bűvös körből, a pillanat börtönéből nincs, nincs menekvés.
Mert halálom pillanata éppen olyan jelen pillanat lesz majd, akkor, mint a mostani, mikor meghökkenve próbálom összeszedni magam – az is jelenben fog lejátszódni, nem a jövőben, ahogy önmegnyugtatásomra elhitettem magammal. Mert jövő nincsen, ez csak olyan szólásforma.
Az orvos, akinél fél óra múlva jelentkezem, meg se vizsgál. Felét se mondhatom el a tüneteknek, fölényesen legyint. Nincs itt, drágám, se fülhurut, se gutaütés. A lélekkutató bácsit is hagyjuk egyelőre. Magának nikotinmérgezése van. Azonnal beszüntetni a cigarettát.
A STRUCC VÉDEKEZIK
Ha visszanézve, mostani eszemmel gondolok ezekre a napokra, olyan furcsának és érthetetlennek látom viselkedésem, mint amilyen az első húszéves szerelem idején lehetett. Mint akkor, most is valami tehetetlenségi nyomaték pörgetett magam körül, s nem voltam hajlandó észrevenni azt a nálam hatalmasabb vonzó Erőt, ami, mint kavicsot a parittya, forgatott nagyobb pályámon. Akkor a Nagy Ösztön formájában magához rántani igyekezett az életközpont, most (ma már tudom) el akart hajítani az érintő irányában, a sötétségbe. De vonzást és taszítást ugyanaz a törvény kormányoz, s én, hetyke kis bolygó, úgy látszik, megint valami üstökösfélének képzeltem magam, ami tulajdon útját járja, csak belső parancsnak engedelmeskedve, függetlenül kozmikus rendszerektől. S mint ahogy akkor vadul és tágra meresztett szemekkel belérohanni véltem az egek kráterébe, hogy majd megbirkózom vele, most azt hittem, nem talál rám a Fekete Nap, ha elrejtem fejem a homokba.
Tizenhárom éves koromban egyszer, Szentendrénél, átúsztam a Dunát. Alkonyodott már, senki sem járt a parton. A közepén elfáradtam, a víz sodra erősebben kezdett ragadni magával, mint gyenge karjaim, láttam, hogy kilométerekkel kerültem el a szigetet a ponttól, ahol ki akartam kötni. Egyszerre csak, mint a villám, belém nyilallt a nyirkos ijedelem. Lihegve álltam meg, vizet tapostam, hogy szívdobogásom csillapodását bevárjam. És ekkor vonítást hallottam a hátam mögött. Egy kis kutya, ma sem tudom, miért, utánam úszott, és nyilván ő sem bírta már, kétségbeesetten vergődött, megtört szemekkel nézett rám. Ez a segélyt kérő vonítás magamhoz térített. Elszégyelltem magam, amiért már-már segítségért kiáltottam magam is – mint egy hitvány kis kutya —, nekirugaszkodtam, és jó messze elértem a szigetet. A kutya egyenesebb vonalban szintén kivergődött, boldogan csóválva futott elém, mialatt – este lett már – a komp felé bandukoltam. Úgy tettem előtte, mintha semmi se történt volna, fütyörésztem, de a hátamban ott borsódzott, hogy milyen hidegen és gúnyosan és közönyösen futott mellettem a víz, mialatt fuldokoltam.
Egyszer meg egy éccakai reklámrepülőgépen, ócska kis lélekvesztőn, mikor lefelé jöttünk, a szárnyak alól lángok csaptak elő. Mögöttem a pilóta valamit ordított, nem hallottam, azt hittem, le kell ugornunk, kezdtem magam kiszíjazni. Érdekes, határozottan emlékszem, hogy akkor pillanatig sem voltam megijedve, meg voltam győződve róla, hogy száz-százötven méter magasból nyugodtan le lehet ugorni, legfeljebb kicsit megütöm a bokám. Mikor földet értünk, kitűnt, hogy nem lángok voltak, a pilóta magnéziumfáklyát gyújtott meg, hogy kivilágítsa a leszállást.
Ennél a második kis kalandnál, úgy tudtam, nem volt halálfélelmem, mint az elsőnél, csak a fejem fájdult meg. Úgy látszik, mégis éppolyan mély nyomot hagyott bennem, mert ezekben a napokban egyszerre csak álmodni kezdtem mind a két emlékről, de együtt szerepeltek. Úszom a hűvös, gúnyos, közömbös Dunában, vergődöm, sötét van, nem látom a partot, a kutyát sem látom, de a vonítása ott nyúlik mögöttem, szüntelenül. Vadul félek, sokkal jobban, mint akkor, mikor megtörtént. Aztán kóválygunk, és siklunk lefelé az éjben, a kis vászon szárnyú gépen – mind a két szárny lángokban áll, a repülőtér pedig hihetetlen mélységben ködlik alattunk, mint egy fekete lyuk. És most, álmomban, tudom, hogy halálos veszélyben vagyunk. De a pilóta sárga arca, sovány halálfej, éppolyan gúnyosan vigyorog, mint előbb a víz. És hallom a vonítást is.
Nappal ezeknek az álmoknak hangulata nyomokban sem jelentkezett. Végeztem a dolgom, közben jegyzeteket csináltam egy készülő regényhez, ami nagyon foglalkoztatott – a pénz tragédiáját akartam megírni, ravasz és érdekes mese keretében. Különben minden úgy megy, mint eddig: fontos teendőimet halogatom, ráérősen, álmodozom a jövőről, mint a gyermek, aki – ha terveit nézem, hogy mi mindent akar átélni életében – hatezer évre rendezkedik be, nem hatvanra. Teljesen megfeledkezem az ökörről, amit a vágóhídon láttam. A jelentkező kis bajokat tovább is “kellemetlenségnek” nézem, mint azelőtt. Megnyugodva benne, hogy az ájulás, ami meghökkentett, nikotinmérgezésnek tulajdonítható, abbahagyom a cigarettát. Meglep, hogy nem is megy olyan nehezen – a nikotinszomj csak néhány napig idegesít, aztán elmarad, már dolgozni is tudok füstölés nélkül.
Megállapítom, hogy első eszméletzavaromnál is az ijedtség volt nagyobb, mint a tényleges baj – az ijedtség ijesztett meg, semmi más. Mikor másodszor jelentkezik, ezúttal valami kóválygó szédülés után, már úgy fogadom, mint ismerőst – sokkal kevésbé hat rám tragikusan. Tudom, hogy pillanatokig fog tartani, aztán elmúlik, nyomtalanul. Persze, nikotinmérgezés, nem megy olyan könnyen a dolog, a leszoktató kúra elején (valahol tanultam is) még fokozottabban szoktak jelentkezni a tünetek, mint heveny állapotban. A vonatdübörgéssel és szédüléssel együtt beveszem a “rezsibe”, műsoromba iktatom, napi teendőim közé számítom fel. Este, hat órakor jön a szédülés – eleinte furcsa, hogy minden kóvályog, tompán kering bennem, de aztán megszokom. Hét órakor a vonat jelentkezik, újabb szédülés – aztán, néhány pillanatra az ájulás. Ezt már előrelátóan fogadom, mikor érzem, hogy közeledik. Ismerőseim, kik bejárnak hozzám, néhány napig csodálkozva néznek rám, de látván, hogy egyébként semmi bajom, csevegek, vitatkozom, viccelek, belenyugszanak, elhiszik, hogy hozzám tartozik, mint valami rossz szokás. Annyira rendszeressé válik a dolog, hogy egy naptól kezdve, mikor az ájulást lecsapni érzem, diszkréten intek Tibor pincérnek, aki már tudja, miről van szó. Észrevétlenül mögém áll, felemelkedem (könnyűnek érzem magam, mint egy léggömb),