régi rend áldozatának, mely bizony sokszor háládatlanul mellőzte. Kabátja zsebében megtapogatta szakszervezeti igazolványát. Szerencsére még nem tépte szét, amint délután akarta.
Egy emberke állott előtte a folyosón, vöröshajtókás postáskabátban, melynek gallérja otthonosan ki volt gombolva.
– Méltóságos uram – harsogta az emberke, hangosan, hogy az egész ház lakói meghallhatták —, méltóságos uram.
– Elvtárs – üdvözölte Vizy —, hát maga az, elvtárs?
– Alázatos szolgája, méltóságos uram.
– Jöjjön be, Ficsor elvtárs.
Így társalogtak igazi világtörténelmi udvariassággal, mindketten bizonytalanul, kölcsönösen előnyt adva egymásnak.
Vizy Kornél miniszteri tanácsos négy hónap múltán most hallotta először régi címét. Egy kis örömöt érzett, de egy kis csalódást is, hogy nem azok érkeztek, akiknek jöttére már elkészült. Ficsor pedig, az Attila utca 238. számú ház házmestere le volt forrázva, hogy a ház tulajdonosa még most is elvtársnak titulálja.
A házmester belépett az előszobába, kezet nyújtott a méltóságos úrnak. Vizy megszorította a kezét.
A kezelést a proletárdiktatúra idején Vizy kezdte, aztán mindig Ficsor ajánlotta fel, előzékenységből.
– Megbuktak – lelkendezett Ficsor, még mindig hangosan. – Megbuktak a zsiványok. Már szedik a sátorfájukat.
– Hm – hümmögött Vizy, mintha újságot hallana.
– Igen, méltóságos uram, a Váron már künn leng a nemzetiszín zászló. A sógorom tűzte ki.
– Az a fontos – válaszolt kitérően Vizy —, hogy végre béke legyen és nyugalom.
– A szép piros-fehér-zöld – bólongott Ficsor, folytatva a hazafias álmodozását, s oldalt kémlelte Vizy mozdulatlan arcát. – Lesz itt tánc, méltóságos uram, lesz most itt tánc.
Vizy figyelte ennek a szerencsétlennek a vergődését, de elzárkózott, nem felelt.
Ficsor zavarba jött.
– Tudniillik – hebegte – a csengettyű. Most volna egy kis időm. Gondoltam, megcsinálom a méltóságos úréknak.
– Ott a telep – mutatott Vizy a konyha felé.
– Tudom, méltóságos uram – mosolygott Ficsor, aki fájó sértésnek tartotta a föltevést is, hogy ő, a házmester, ne tudná, hol a háziúrék telepe. – Csak egy létrát kérnék.
Katica a szép ünneplő ruhájában bosszúsan hozta a létrát. Üggyel-bajjal helyezték el a szűk, barátságtalan konyhában, mely csak a vakudvarról kapott világítást, és nappal is sötét volt. Ficsor föl akarta csavarni a villanyt. A körte azonban már rég eltört. Gyertyát kért.
Kezében a gyertyával fölkapaszkodott a telephez, a létra tetejéről magyarázta a háziúrnak, mi a csengő baja. Fontoskodva beszélt, túlozva munkája érdemét és értékét, de alázatos tisztelettel, mely által nyilván azt a félszeg helyzetet is igyekezett tompítani, hogy ő pillanatnyilag ily magasan áll, a méltóságos úr fölött.
Az ingó létra tetején, melyet Katica támogatott, mohón látott a munkához. Azt, amit elmulasztott, egyszerre pótolni akarta. Babrálta az elemeket, egyenként leemelte, a konyhaasztalra helyezte. Kapargatta bicskájával a rozsdás drótokat. Az üvegekbe konyhasót tett, vizet öntött.
Ekkor az ajtón újra zörögtek.
Lila pongyolában nyúlánk, előkelően magas hölgy lépett be, hajadonfőtt.
– Kezét csókolom, méltóságos asszony – hajlongott Ficsor a konyhából, s hogy nem kapott választ, megint: – Kezét csókolom.
A nő ekkor sem viszonozta köszönését, fejét félrefordította, bement az ebédlőbe.
Vizy utána.
Itt átölelte feleségét, kitört fékezhetetlen boldogsága. Az örömtől vicsorgott.
– Tudod?
– Mindent. Azt beszélik, hogy még ma éjjel megszállnak. A románok.
– Dehogy. A nagyhatalmak ezt nem engedik. Nemzetközi megszállás lesz: olaszok, franciák, angolok. Tatár Gábor mondta.
A nő végigsimította szép, borostyánsárga haját. Leroskadt a hintaszékbe.
Üres szemmel nézett maga elé, ahogy szokott, a tárgyakon át, az embereken át, mintha nem azt látná, ami előtte van, hanem valami mást.
– Hol maradtál? Már aggódtam.
– Szaladgáltam. Ezért – mondta Vizyné, s míg lassan hintáztatta magát a hintaszéken, kinyitotta cérnakesztyűs kezét, melyből egy újságpapírba burkolt kis csomagot dobott az asztalra.
– Mi ez?
– Vaj – szólt az asszony fitymáló mosollyal. – Három zsebkendőért.
Ficsor a konyhában zörömbölt: a létrára mászott, hogy visszarakja az elemeket.
Vizyné kifelé figyelt. Fejmozdulattal kérdezte:
– Hát ez mit akar itt?
– A csengettyűt javítja.
– Most jutott eszébe. Négy álló hónapig könyörögtünk.
– Maga ajánlkozott.
– Miért nem dobtad ki?
– Ugyan.
– De igen. Ki kell az ilyent rúgni. Vörös.
– Csöndesebben: meghallja.
– Hát aztán? Talán nem vörös? Piszok. Bolseviki. No várj csak…
Vizy erre még nem tartotta elérkezettnek az időt.
Az asszony azonban oly eréllyel, melyet nem lehetett volna várni, fölugrott, az előszobába ment, hogy a házmestert kiutasítsa.
Ebben a pillanatban az elhagyott, oly sokáig halott lakáson végigreszketett a villamoscsengő szava. Diadalmasan és ünnepien, keményen és élesen csörömpölt, életkedvet, reménységet keltve. Ez a friss, vidám acéltrilla lelket öntött beléje, átjárta minden falát, öntudatra ébresztette az egészet.
Vizy benn az ebédlőben gyönyörködve hallgatta. Felesége Katicát kereste, de látta, hogy megint kérdezés nélkül szökött ki éjszakára.
– Kész – újságolta Ficsor, s lehajolt, elkapta kezét, és ezúttal sikerült megcsókolnia.
Visszavitte a létrát. Majd sejtve, hogy csengettyű és a kézcsók még nem elegendő, vakmerő bizalmassággal, mint aki valami titkot közöl, a közelébe lépett, és csaknem a fülébe súgta:
– Méltóságos asszony – szemét a földre sütötte —, volna egy lány.
– Micsoda?
– Egy cselédlány.
Vizyné azt hitte, hogy a füle cseng, hogy nem jól értette. Rátekintett a házmesterre, mély, titkolhatatlan érdeklődéssel. Szeme fölragyogott. Nagyobb örömet akkor sem érezhetett volna, ha egy gyémánt nyakéket ígérnek neki.
– Pesti? – kérdezte.
– Dehogy. Balatoni. Parasztlány. A rokonom.
Az asszony fölizgatódott. Mindig ilyen kéz alatt szerzett lányokról álmodozott, de ilyeneket eddig még soha senki sem ajánlott.
Bűnnek tartotta volna, hogy a fontos kérdést kutyafuttában vitassa meg, ezért a házmestert