ne mondd senkinek, hogy megcsókoltalak. Mert nagy veszedelem érne, ha megtudnák.
Valóságos óvatossági hóbortba esett. Kupeczkyt odavette a házhoz, és annak éjjel-nappal ügyelnie kellett a fiúra s minden ételt előbb megkóstolni. Ha a fiú kiment a zárt kapujú házból, előbb levetkőztették otthon, a bársonyzekét meg a csinos lakkcipőket lehúzták róla, hadd szaladgáljon odakünn mezítláb, rongyosan (külön ócska, piszkos ruhát szereztek be erre), hadd kérdezgessék a városban:
– Kié ez a kis csirkefogó?
S hadd felelgessék, akik tudják: »A Gregorics szakácsnéjáé.«
Sőt, hogy teljesen eláltassa a rokonokat, a Mari testvére, férjezett Panyókiné egyik fiacskáját felkarolta, hogy ő fogja oskoláztatni. El is vitte Bécsbe a Teréziánumba, tartotta úri fénnyel, hercegek, grófok gyermekei közt, a többi unokaöcsöknek is egyre küldözgette az ajándékokat, úgyhogy a Gregoricsok, akik sohase szerették Pál öccsüket, kezdtek vele apránként kibékülni.
– Nem rossz ember – mondogatták —, csak nagy szamár.
Magát a kis Gyurit, mikor megjött a latin iskolák sora, elküldték messze eső országrészekbe, Szegedre, Kolozsvárra, ahova a rokonok ármánya el nem érhet. Ilyenkor Kupeczky is eltűnt a városból nagy titokban. Pedig bizony kimehetne akár dobszóval, a kutya se kérdezné, hova megy.
Kétségkívül volt valami túlzás e roppant elővigyázatban. De hisz éppen a túlzások képezték a Gregorics Pál alapjellemét. Örökké a határmezsgyén járt. Ha valami bátor dologra adta magát, merészebb volt az ördögnél, s ha megszállotta a félelem, ezer rémet látott elősuhogni minden szögletből. A szeretete is túlzott volt a Gyuri iránt, a félelme is túlzott volt a Gyuri miatt, de erről ő nem tehetett.
Míg a fiú szépen fejlődött, és kitűnő sikerrel végezett osztályt osztály után, azalatt a vörös esernyős emberke kezdte a fekvőségeit eladogatni. Azt beszélte, hogy egy nagy birtokot vett Csehországban. Ennek a vételárához el kellett adnia a bécsi bérházát, nemsokára aztán valami cukorgyárat épített a cseh birtokán, mire vevőt kezdett keresni a privoreci jószágára. Akadt is rá mindjárt egy gazdag kassai kereskedő. Volt mindebben valami rejtélyes, titokzatos, hogy a kis vörös emberke most öreg korában ilyen nagy változásokba ereszkedik. Egy szép napon a besztercei házát is átíratta Wibra Annára. És a kis emberke olyan víg volt, olyan fürge, megelégedett volt, mint azelőtt soha. Újra járt a társaságokba, érdeklődött, fecsegett, kellemeztette magát, felváltva ebédelgetett a testvéreinél, célzásokat ejtve el itt is, ott is. »Hiszen nem viszem el a hátamon a másvilágra, amim van.« Újra látogatni kezdte az asszonyokat, akiknek hasztalanul udvarolt fiatal korában, azonfelül gyakran utazott el kopott esernyőjével a hóna alatt, melyet soha el nem hagyott, hetekre, hónapokra. A városban már nem igen törődtek ezzel: »Bizonyosan a cseh birtokaira ment az öreg«.
Ezekről a cseh birtokokról keveset beszélt, pedig kivált a testvérek sok érdeklődést mutattak. Egyik-másik ajánlkozott is, hogy szeretné egyszer elkísérni, mert még nem látta Csehországot stb., de Pál úr mindig ki tudott siklani a kérdések alól, s egyáltalában nem látszott sokat foglalkozni elméjében ezzel a birtokával.
Amit annál is inkább megtehetett, mert nem volt őneki egyéb cseh földje, csak amennyit a körme alatt hozott egyszer Karlsbadból, ahol a veséjét gyógyítgatta. Az egész csehországi birtok csak a rokonok számára volt kigondolva.
Gregorics Pál egyszerűen pénzzé fordította mindenét, hogy egy bankba tehesse, és odaadhassa a fiának. Egy bankutalvány lesz az öröksége, egy darabka papiros, amit senki se lát, amit a mellény zsebébe eltehet, s mégis gazdag ember lesz belőle. Szépen, okosan volt kigondolva. Nem is a cseh birtokaira utazgathatott tehát, hanem azokba a városokba, ahol a Gyuri tanulgatott az ő öreg mentorával.
Ezek voltak az ő boldog hetei, az egyedüli verőfény életében, amikor szabadon szerethette a gyereket, akiből csinos, sugár termetű diák lett, első eminens az osztályban, s jellemre, magaviseletre is kiváló társai közt.
Az öreg hetekig ott maradt egyhuzamban »Mátyás városában« (ahogy Szegedet nevezik), s kigyönyörködte magát a Wibra Gyuriban. Gyakorta lehetett őket látni sétálgatva a Tisza-parton, s amint Kupeczkyvel meg a Gyurival tótul beszélgetének, minden élő lélek megfordult a csodálatos hangok hallatára, hogy miféle szerzet, a babiloni torony melyik megkompolyodott nyelvű építőmunkásának származékai?
Gregorics ilyenkor csak a fiúnak élt. Az utolsó leckeóra után ott várta már az iskola kapujában, s a fiú szeretettel futott feléje – pedig a gonosz nebulók, kikről azt hinné az ember, hogy az eszük a pige-játékon és a labdán kívül nem vet más világi dolgokra, eleget csúfolódtak vele a vörös emberke miatt. Azt beszélték, hogy az maga a pokolbeli sátán, ő készíti Wibra Gyuri penzumait, ő önti fejébe egy varázsmondattal a feladott leckét, könnyű így első eminensnek lenni. Volt olyan gézengúz is, aki mennyre-földre esküdözött, hogy a rejtélyes öregnek lólába van, ha a csizmáját leveti. A rongyos vörös esernyőnek is, melyet mindig magával hordott, valami varázslatos tulajdonságot képzeltek, olyanformát, mint az Aladdin lámpájáé lehetett. Parocsányi Pista, aki a legjobb verselő volt a klasszisban, egy disztichont is írt a vörös esernyőre, melyet gyakran szavaltak az első eminens bosszantására az irigyei. De meg is kapta érte Parocsányi a honoráriumot Wibra Gyuritól, olyan nyaklevest, hogy orrán, száján vér buggyant ki.
A Gyuri fiút ezentúl bosszantani kezdte a rongyos vörös ernyő, mely nevetségessé tette osztálytársai előtt az »apabácsit«, s egy nap maga is előhozta Gregoricsnak:
– Bizony vehetne már, apabácsika, egy új esernyőt.
Az öregúr furfangosan mosolygott:
– Micsoda? Talán nem tetszik neked az esernyőm, te mizi-mázi?
– Kinevetik érte az apabácsikát, higgye meg. A diákok már verset is írtak rá.
– Mondd meg, kis cselédem, a diákoknak, hogy nem mind arany, ami fénylik, ezt eddig ők is tudják, de tedd még hozzá, hogy némelykor arany lehet az is, ami nem fénylik. Majd egyszer megérted te ezt. Majd, ha nagy leszesz.
Elgondolkozott egy darabig, szórakozottan piszkálta a csillámló fövenyt az esernyő nyelével, s aztán hozzátette: »Ha majd tied lesz az ernyő.«
Gyuri egy kedveskedő grimaszt csinált a mozgékony ajkszögleteivel és arcával.
– Köszönöm szépen, apabácsika. Már látom, hogy a névnapomra szánta… de csak nem a megígért póni helyett?
És csintalanul kacagott. Mire az öreg is nevetni kezdett, megelégedetten simogatva négy-öt szőrszálból álló bajszát. Volt az ő nevetésében valami ravaszkás, jelentőségteljes, mintha befelé, a saját lelkének nevetne.
– Nem, nem, a pónit megkapod. De biztosítlak, hogy egyszer majd hozzád kerül az esernyő, és jó lesz a felhők, esők ellen.
Milyen makacsság! Gondolta Gyuri. Ezek az öregurak úgy ragaszkodnak a megszokott tárgyaikhoz és túlbecsülik őket. A Havránek professzor úr is negyvenegy éve faragja a tollakat egy és ugyanazon penicillussal, csak a nyelet és pengét változtatta azóta néhány ízben. Hanem egy epizód a Gyuri fejébe is szeget ütött, s végképp abbahagyta a kísérleteket az esernyő ellen. Egy nap a »Sárgára« csónakáztak. A Sárga egy piciny sziget, mely a Maros és a Tisza összefolyásánál képződött, s ahol a fölséges halpaprikást főzik a szegedi öreg halászok. Az ifjabbja már nem tud deákul. Pedig ez az egyetlen étel, aminek a főzéséhez szükséges a deák nyelv, már természetesen a kecsegén, harcsán, a paprikán és a tiszavízen kívül. Így vagyon ez feljegyezve Márton híres szakácskönyvében, s voltaképpen oda céloz, hogy asszony halpaprikást nem tud főzni,