míg ajtót nyit, halkan, zsörtölődve
Folytatja: “Mester, annyi gonddal élek,
A ház, a kert rendbentartása rám
Marad s a konyhán én gondoskodom,
Adok, veszek… öszvéreinkkel is
Én bánok el s e szövőszék enyim.
Mert Mária húgom úgy jár-kel itt,
Mintha látás gyötörné. Óh Uram,
Bajára írt nem mondanál szegénynek?
Úgy elbolyong, oly egymagába mén;
Jó ifjaink beszédit megveti
És egyre sápad. Ah, de itt jön ép.”
És jött a szűz, oly halkan, mint a harmat
A mirtuszok fehér keblére száll.
Redős köntöse mintha holdsugárral
Telt volna meg ottkin, olyan fehéren
Omolt körül a nyulánk termeten.
Az Úr láttára bíboros lehellet
Jegyzi a halvány, tiszta homlokot.
És közelít, félénk bizalmasan,
Mint anyja híján antilop-ünő
Kézhez szokik. Majd könnyedén omol
Az Úr lábához és átfonva térdit,
Suhog az ajkán sóhajos beszéd:
“Uram, bizonnyal tudtam, hogy ma eljösz,
Álmomba’ tegnap újra láttalak,
Fellegből volt a trónusod, Uram,
Lábadnál ültem, – így – s a magvetőről,
A fügefáról tanítál nekem.
Majd azt is mondtad: Az égi madárnak
Fészke vagyon… És a liliom ékes,
Csak az ember fia van számkivetve.
Aztán öledbe hajtám a fejem…
A könnyem úgy folyt, – nem tudom, miért? —
Fölém hajoltál… a fülembe súgtad:
»Boldogok, akik sírnak.« S vége volt.
Felébredék. Még egyre folyt a könnyem,
És tudtam, hogy ma eljösz. Vártalak.”
1904
A NAP VITÉZE
A fiú anyja elhalt még a nyáron, —
Hat éves volt. A lány alig mult három,
Örökbe tartott kicsi koldusok,
A hajuk borzas, szemük mosolyog
Talán, – mert senki sem vigyázott rájuk
– Vidám a kedvük, rongyos a ruhájuk, —
Valahogy összeszoktak rosszba, jóba,
Foltos ujjasba, tépett viganóba,
Nem ártott nékik hideg, se meleg,
Együtt kószált mindig a két gyerek.
Egyszer, – hogy tavaszodott nálunk épen,
Kék volt az ég, – a fű kiserkedt szépen,
Hogy kézenfogva ballagtak előre
A várhegy oldalán, a temetőbe,
Honnét alig tisztult le még a hó, —
Csak úgy betévedt Andris meg Kató.
A meredeknél, – túl a kőkereszten
A kisleány ijedve visszaretten,
És meglapulnak egy sirdomb tövébe, —
Ott fenn, – az útnál, – talpig feketébe
Egy asszony ül útszéli kis padon,
Az arca sápadt. Annyi fájdalom
Van a szemébe. – Igy van festve épen
Az Isten anyja a templomi képen, —
Tudja Andris. Ő iskolába is járt,
S míg kézenfogja a szepegő kislányt,
Biztatja: Ej no! Én vagyok veled!
Ha félsz Kató, – magam odamegyek.
S a szép úrasszony oly szelíden nézett, —
Dehogy bántotta a két kis cselédet, —
Feléjük nyujtá kis, fehér kezét,
Megsimogatta a Kató fejét,
S Andristól megkérdezte csendesen
– “Ki fia vagy te – édes gyermekem?”
Hozzásimult a lány, – a fiú bátran
Felelgetett, – s barátok lettek hárman.
Súgta Andris: “Az érnél – túl a réten
Színes kavics van, – jöjjön néni vélem!
Nem bír? Sebaj! Hozok belőle hát!”
S Katóka szórt ölébe ibolyát. —
Eljöttek másnap, – s nem kószáltak el,
Csendben maradtak a szép nénivel.
Harmadnap esdekelt Andris gyerek:
– “Meséljen egyet! Vagy azt mondja meg,
Mért jött ide, – a mi falunkba épen?
Honnan való? Tündérek erdejében
Gyémánt csudavárban lakott talán?
Ott van ilyen sok! Mondta nagyanyám.”
S felelt mosolygva: “Ahol én lakom,
Sűrű a köd, – hideg van ott nagyon,
Azért nem tudnék meggyógyulni ott;
Idejöttem – keresni a napot.
Itt fényesebb, – de nem elég – sohse…”
Kiált Andris: “Van arrul egy mese
A zöld király legkisebbik fiárul,
kétfejű sárkánnyal viaskodásrul,
Ki ezüst felhővárba fenn lakott, —
De elrabolta tőle a napot
Az a vitéz. – Biz én is elrabolnám!
Ha elmegyek – Kató —, te várakozz rám.
A sárkánnyal vihat úgy-é akárki, —
Nem baj, – hogy az ember nem ép királyfi?” —
Aznap este – szegényes szalmaágyán,
Hogy lepihent, – az a hétfejű sárkány
Ki nem ment sehogy a fiú eszéből, —
Éjfél is volt már, hogy elaludt végül.
Egyszer csak, – ablakán a kis kamrának
Hall koppanást – egyet —, majd kettőt, hármat, —
Kinéz. – Nagy fényesség tűn a szemébe,
Kinyitja gyorsan, – hát csak jön elébe
Toporzékolva, tűzesőt okádva
Minden meséknek táltos-paripája.
– “Ülj fel, – kis gazdám! – Széna, zab se kell,
Ne fordulj hátra, – csak énrám figyelj! – —”
S hegyen, völgyön repül a csodamén,
Azután