téli éjszaka
Éjféli miséről mentünk haza,
S járt legelől, csuda hallgatagon,
A jegyző úrral Mária hugom.
A férfi szólt az erdő szélinél:
– Hallotta-é, kisasszony, mit beszél
Kettőnkről együtt a falu? – Tudom!
Sietve mondta Mária hugom.
A rozsvetés dűlőjin szólt megint:
– A szóbeszéd igaz lehetne mind,
Ha jönne vélem, mindig egy uton…
– Igen! – felelte Mária hugom.
Mégegyszer szólt a szérüskert megett:
– Édes kis madaram! Fáradt lehet!
Adja a karját! – S ment hallgatagon,
Hozzásimulva Mária hugom.
1902
SARJUVÁGÁSKOR
– Adj Isten, jónapot, három sánta banya!
– Visszakerültél-e, nyalka szép katona,
Barnalaki legény? Tudod mi az újság?
Elszerették tőled Pataki Juliskát.
Igy kell neked járni!
Mondtuk mi azt régen az öreganyádnak,
A szeme se jól áll annak a leánynak,
Biz elunta várni! —
Kis ablakba reszket három gyertya szála,
Mint a hű szerető szíve vágyódása,
Várakozó búja, felzokogó szója,
– Barnalaki legény, térj be, csak egy szóra,
Mint azelőtt, régen – — – —
Ahányszor te nekem eszembe jutottál,
Mennyi könnyem hullott, nincsen annyi fűszál,
Se csillag az égen.
Három szál cigány az alvégi csárdába.
– Húzd rá az ebanyját! Bolond aki bánja!
Sírd ki a szép szemed, nem szánlak! Azér’ se!
Hátha nem is igaz? – Mégis igaz! Mégse!
Pataki Juliska!
Befellegzett nékem a csillagos estve,
Utam a kapudig a fű is belepte,
Nem találok vissza.
1902
KATÓKA MEGHALT
Halovány, gyenge kis személy volt,
Akiről szól az ének,
Jött-ment köztük a borral, hogyha
Mulattak a legények.
Aki ránézett, azt hihette,
Feljáró, kósza lélek,
Ijedt nézése, ritka szója:
– Korcsmárosné Katója.
Volt, hogy borközbe egyik-másik
Átfogta derekát:
– “Csókolj meg rózsám, eszem azt a
Rubintos pici szád!”
Mondta Veér András: – “Gyerek az még,
Héj, nyughass tőle hát!”
– S békén maradhatott azóta
Korcsmárosné Katója.
Ádvent vasárnapján üres volt,
Csendes a korcsma tája,
Hogy Veér András hozott menyecskét,
Ma van a lakzi nála.
Szól a muzsika, idehallja
A csárdásasszony lánya.
Mire gondol, ég a tudója,
Szegényke kis Katója.
És akkor – tán lidércet látott,
Ki, a setétbe lesvén,
Megindult lassan, tébolyogva
Csillagos, fagyos estén,
Csak valami hitvány ruhácska
Volt fázós, gyenge testén,
Ment, ment… s beleszédűlt a hóba
Csárdásné kis Katója.
1902
TÁRSASÁGBAN
– “Jó estét asszonyom! A bálon
Hiányzott, mondhatom!”
– “Nem gondoltam, hogy itt találom,
De – örülök nagyon!”
– “Egy zugból oly régóta nézem.
A férje nincsen itt?”
– “Az uram? Igen – a vidéken
Valahol utazik!
De… holnap délre visszavárom!”
– “Ki hitte valaha…
Hogy megszépült a lagunákon!”
– “Milyen gyerek maga!”
– “Az öreg urat láttam tegnap,
Haragszik még reám?”
– “Dehogy! Mióta férjhez adtak,
Jobbkedvű az apám!”
– “És mióta nem jártam arra,
Mi újság a tanyán?”
– “Ottkinn? Csak a lugastól balra
Kidőlt a körtefám.”
– “A virágos? hisz nincs egy éve.
Hogy ott ültem veled!”
– “Valami titkos betegsége
Már akkor lehetett.”
1902
MAGDOLNA
Halálra vál a szombatéj legottan,
Még violás párákba rezg a város.
Gyékény a parton, görnyed ott sarutlan
Péter, Jakab, az idősebb, meg János,
Odább a bárka tört padján, leverve
Alél az asszony, elnyomá keserve.
A hab susog, miképha titka volna.
Remegő bánat néma, mint a hab.
Messze sötétlik a Golgotha orma,
Ah, szinte féli, kerüli a nap.
Megholt az Úr, ki igaz volt szavában,
Nincsen próféta több Galileában.
Ki az? Valaki erre tart sietve!
Kavics zörgött, hullám neszelt csupán!
Mind hátrarezzen balga rémületbe,
Míg az ösvényen feltörtet a lány,
Haja kuszált, köntöse összetépett.
– Magdolna, te? Mi hozott ide téged?
S feddi Jakab: Asszony, hol van a fátylad?
És Péter mond: A kebled eltakard!
És János néz, a szeme