Csendes válságok. Margit Kaffka

és visszaverte a maga égő, követelő, beteg erejű tekintetével a leány. Elérte, amit kívánt. A pillantásuk valóban összetűzött, egymásba rebbent, mint két feszülő, sarki delejáram, és a férfi fel sem rezzenve még, oldalt fordította a fejét. Ámulat, zavar és nyugtalanság rezgett át az arcán – egy darabig tűnődve a földre nézett, aztán megint arra a különös, meztelen arcú rövid hajú némberre, aki a közelébe merészkedett. Ah – ez nem volt káprázat. Marianne látta, amint a mozdulatlan arc halványabbra válik, a remegését megláthatta, érezte az áramot, amely végigpezsdült az idegen, csodálatos férfi valóján, érezte az éteri egyesülés gyönyörű teljességét, és lelkében az asszony részeg démona felujjongott.

      – A kisasszony még csak egyszer látta? – kérdezte Háni, gazdasszony.

      – Itt vannak már egy hete – de tegnap tisztábban hallatszott el a muzsikájuk szava idáig. Esőt jelent. – Ó, ezek ott mindennap kétszer csinálnak mindenféle ördöngösségeket, és ha elvégezték, henyélnek, veszekednek, szabad tűzön főznek maguknak a sátor előtt. A minap elkérték a konyháról az elefánt maradék rizskásáját, úgy, vízbe főve. De a legfőbb emberüket, aki selyemruhában jár, kiszolgálják, és azt mondják felőle: szent.

      – Aha – az algíri dervisek – jutott eszébe az igazgatónak. – Még nem láttam a dolgukat, egy katonaorvos magyarázgatta itt a minap. A templomuk építési költségét táncolják össze Európában. Ide Berlin, Párizs után jöttek, de nem sokra mennek szegények. Az újságokkal rossz lábon állok, és miattam most őket sem reklámozzák – de hát, megmondtam.

      Háni uzsonnához készített a teraszon, és Marianne a lesüllyedő nap felé fordult heverőszékével. Visszaemlékezett a dervisek táncára – nem, nem volt ott azóta; a nehéz illatú, verítékes testekre, vastag inú, bestiális arcokra, korbácsütések vörös sávjaira, és látta a kidülledt szemek borzasztó és szánalmas tekintetét. És gondolkodott felőlük. – A csoda ez – mondotta önmagának, és megértette Galilea népének egykedvű közönyét a kinyilatkoztatás e módjával szemben. És megértette, mint lesz a bamba és tehetetlen anyag vakon eszközévé valami légies és rejtett hatalomnak, mely oly megfoghatatlan erejű, mint a kiterjedés nélküli sugár, mint a pillantások mélye vagy a zene hullámkövei, a valódi csodák. – Így gondolkodott, mert okos és világosfejű volt e percben a leány, képzett és finom nyugati agya sorakoztatott és boncolt – ó, mindig félnie kellett önmagától, a benne szunnyadó csodás zűrzavarok dacos lázadásától —, valahányszor ilyen tiszta és éles logikával törpítette valósággá misztériózus álmait. – Valóban – tegnap reggel a szemébe nézett egy egzotikus varázslónak, és e pillantás bűnében annyi gyilkos feszültség feloldódott – oly nyugodtan gyönyörködött a nyugtalanságban, melyet, jól tudta, ez ismeretlen és izgató lélekben ő idézett elő. De meddig tart ez?

      – Sápadt vagy megint, és egyre gondolkodol. Talán még sincs ez jól így – a pianínódat – talán elhozathatnád!

      – Nem, bácsi – mondta a leány —, már alig gondolok rá. – És igazat szólott.

      A terasz körül fiatal égerfák bólintották meg a lombjukat, és összerázkódtak a sötét hedera-levelek. A kert néhány látogatója gyorsult léptekkel igyekezett a széles úton, mely a majomház előtt vezetett el – és egy perc múlva idáig ért néhány kósza, jajgató hangfoszlány. A dervisek tánczenéje volt. Most játszott vele a szél, megtörte, ellágyította, összekeverte – csaknem földöntúli volt néha, és talán csak a leány egyedül hallotta meg. – Eszébe jutott egy fiatal tanárja, a Chopin-játékos, aki szerette őt. Szerelem! Milyen gyermekien áttetszőek és lengén szomorúak voltak azok a régi melódiák, a Chopin gyöngéd mélysége ez álombontó, démoni zsolozsmák jajongásához, melyekből hanyatló fajták fáradtsága, elvirult, ősi kultúrák csillogó salakja, hervadt mákvirágok utolsó, leggyilkosabb lehelete szállott feléje Nyugat szűzének, aki – hajh, mennyivel gyorsabban, az utódok mily rövid során, milyen lejtős rohamossággal jutott el odáig, hogy mindezek megértője és ismerője lehessen.

      Felállott, összefogta omlós, fehér pongyolája bő redőit, kendőt dobott a vállára, sietve köszönt, és megindult a kert mélyére vezető úton.

      – Olyan furcsa nekem néha a kisasszony, olyan félős! – mondta a vén cseléd, amíg utánanézett.

      – Nem kell háborgatni – talán a feje fáj. Ha sétál egyet, elmúlik.

      – Csak valami kárt ne tegyen magában egyszer – mint az apja.

      Nem a mutatványok térsége felé haladt – nem akarta, nem ott akarta látni az idegent. Valami eszelős makacssággal érezte, várta, hogy egyszer el fog jönni hozzá egyik mámoros tavaszi alkonyaton egészen egyedül. Erre a gondolatra összeszorította a fogait, és úgy szívta be mélyen a fiatal hárslombok nyers illatát. Érezni vélte a remegést, amely a férfi valóját megrázta, amikor orvul és idegen, babonás asszonyi hatalmával a szemébe nézett – látta őt fátyolos, zavart szemekkel megtántorodni és reszketve visszahúzódni az odvába —, érezte, tudta, hogy ő az erősebb.

      A jegesmedvék ketrece előtt megállt, és hosszasan elnézte a gyönyörű fehér párt. A hímet, amint megtörve gunnyaszt a barlang szájánál, és megzavart beteg állatlelke tompán szenved e langyosan petyhüdt világ kényszerétől. És ezalatt a nősténye lihegve jár-kel a rácsfal hosszában, szédülten a saját mozdulatai ritmusától – a sarokhoz ér, megcsóválja a fehér, puha szőrű fejét egyszer, és az ellenkező irányba visszalendül. Marianne egyszerre beteges gyors átmenettel végtelen, szívet facsaró lehangoltságot érzett. A halálos tragikumot látta ebben a fáradhatatlanságban, amivel az állat végzi és újrakezdi az örök egyforma, három lépésnyi utat, örökké céltalanul és eredménytelenül, de olyan végzetes komolysággal, mintha valami céltudatos, nagy ösztön parancsát teljesítené. Valahol messze, a fehér és üde hazai világban, valahány generációval régebben, most feszülő, rugalmas inakkal virgonc, tengeri kutyákra vadászott a hím, amíg a nőre – hajh – most van ama hónap elközeledőben, amikor a szerelem teljességében megáldva feküszik bele egy jeges gödörbe, amit forró leheletével mélyít és mohával bélel – aztán betemetteti magát hulló hóval, és a szent gyötrelmek e rejtekéből csak fiataljaival kerül elő megint.