nem szabad úgy nevelni a nővéreket, hogy meg legyenek fosztva minden ellenállóképességtől a kísértésekkel szemben. “A világiakkal való tisztes érintkezés a felekezeti, katolikus összetartás nevelését célozza!” – gondolta szigorú érzéssel. Ő tanulmányozta a rend alapítólevelét és múltját; eredetileg istenes asszonyok menedéke éppúgy volt az, mint világtól elfordult hajadonoké; s feladata éppen az volt: dolgozni, hatni – nevelni, tanácsolni és téríteni; menteni és vezetni a lelkeket a bűnből az üdvösség útjára.
Őt lelkesítette és áthatotta rendje igazi szelleme, és beleélte magát a gondolatba: fejleszteni, emelni befolyását és tekintélyét az országbeli más női szerzetek közt is, melyeket mind ösmert átutazó vendégi érintkezésből. Voltak köztük szerény kolduló testvérek, kiknek apátnője nagy szőrcsizmákban utazott, durva csuhában, s persellyel és feszülettel a kezükben mentek a városba kéregetni – s voltak rendek, melyekben csak régi, nemes családok leányai léphettek alapítványi helyre vagy dús hozománnyal, s ha megszálltak itt egy éjszakára, kilencágú koronás huzattal vonták be a vendégpárnákat, a saját kelengyéjükből… Virginia szerzete valahol középen állott, a város és néha a környék kisúri osztályából meg a szomszéd sváb falvak vallásos parasztlányaiból teltek a sororok; hoztak magukkal egyszerű fehérneműt, s pár ezer koronát vagy tanítónői diploma megszerzéséhez való készséget; itt jelölt korukban végezhették a képzőt – de már közben és azután is dolgoztak ám szigorúan és sokat. Volt zárdájuk az ország minden vidékén, és igen sok világi kórházban ápoltak közmegelégedésre. Ó, ennyi tér, munka és fekvő vagyon mellett többet kellene jelenteniük az egyházi életben! – gondolta Virginia. Elsősorban gazdagabb lenni, mert ez minden befolyás titka és a jónak is eszköze a földön – így tudta ezt az okos nő, ki személyére örök szegénységet fogadott, s alig volt egyebe a rajtavalónál, de a testületre, melyhez tartozott, átvitte minden becsvágyát. Miatta örült a saját szervező tehetségének is, és (igen, csak miatta) egyre növekedő befolyásának. Az év kezdetén “hivatalosan” is a beteg főasszony titkára lett.
Ezt a főasszonyt még a mostani öregek, a penziós sororok választották meg valaha, de javakorukban az elődjének engedelmeskedtek, kinek legtöbben közülük földijei is voltak, vele együtt kerültek ebbe az országba. Egy bajor misszióból telt ez a gárda; egy régi püspök hozatta ide őket; az, amelyik megfogadta, hogy “még a kanászok is németül fognak káromkodni” ezen a vidéken, hol eddig csak néhány elszórt sváb falu szerénykedett a tiszta és konok magyarság közt. Abban az időben volt ez, mikor itt ilyenekkel lehetett fogadkozni büntetlenül. A jó püspök fontosnak tartotta céljaira a nőnevelést; és az akkori úri osztály leánykái (mostani fiatal asszonyok nagyanyái) csakugyan itt kezdtek volt németül gagyogni, és itt tanulták meg a híres “Spitzmalerei”-t. A kanászokig ugyan nem jutott el mindez a szép tudomány, de a jeles egyházfejedelem csinos javadalmakat játszott a rend kezére az emigránsok elkobzott birtokaiból. Az öreg házba, e hajdani kaszárnyaépületbe, melyet szintén az ő révén kaptak, új növendékek kerültek azóta és új sororok; minden évben felavattak egy itt nevelt apácagenerációt – s a penziósok, az idők e tanúi most már a balszárnyban laktak, onnét szemlélték a dolgok folyását, és imádkozva készülődtek az égi menyegzőre. Ezenkívül nem volt most már egyéb dolguk, mint hogy “jó példával szolgáljanak” a fiataloknak, és őrizzék a magukkal hozott szigorú szerzetesi szellemet. És Virginia jól tudta, hogy ezt meg is teszik, bár egyelőre némán figyelnek mindent, árgus szemekkel és alázatba rejtett nehezteléssel. A Főnökasszony beteg; tán nemsokára Jézushoz megyen.
Az öreg soror Leona, az elhalt régi Würdige testvérhúga, mondta egyszer finoman: “Ó, a szegény kedves Virginia valóban túl nagy áldozatokat hoz szerzetünkért, mert csupa iránta való szeretetből megnehezíti magának a lelkiüdvért való harcot a földön; magára véve a hiúság és világiasság kísértéseit. A földi tudomány sokszor a sátán útvesztője.”
És mindig akadt valaki ebben a nagy házban, aki Virginiának tapintatosan és “csak szeretetből” visszasúgta az ilyen megjegyzéseket.
4.
– Ach, liebe, liebe Schwester!
Kunigunda bíbor arccal jött felé; reszkető zavarral, sután bogozgatott egy csomót az olvasója zsinegére, hogy tudhassa, hol hagyta abba az imát. Úgy mozgott, olyan volt, mint egy csínyen kapott kisnövendék; csakhogy óriási arányokban. Virginia minden ellenérzése mellett is nem állta, hogy ne mosolyogjon.
– Ah, milyen ritka vendég itt nálunk az internátusban – folytatta az öreg németül, és felé nyújtotta tömzsi kezét.
– Hogy, mint van, kedves nővér?
– Mindig jól Urunkjézus kegyelmével – felelte a vendég szertartásosan.
– Sok dolga van persze, ó, tudom. Azért hanyagolja el annyira régi embereit, régi otthonát. És hogy szolgál a becses egészsége, kedves nővér?
– Köszönöm, már egészen jól, istennek hála.
– Mindörökké ámen! Jöjjön csak, nézze meg a kertünket, milyen szép még! Bizony a nyáron, nagy szünidőben sokszor gondoltam rá, hogy egy szép vasárnap délután meglátogat bennünket. Ide készítettem széket, úgy mint régen, mikor még itthon volt ebben a kertben. Mikor együtt imádkoztunk itt a nagy fa alatt, aztán elbeszélgettünk uzsonnáig – emlékszik?
– Hogyne! – mosolygott Virginia, és eszébe jutottak a szidások, zsémbelődések az öreg rikácsoló hangján. – Bizony minden épp olyan itt, mint hét évvel ezelőtt, mikor én itt voltam. Csak az orgonabokrok nőttek meg, és a fák öregebbek hét esztendővel.
– Mi magunk is fiatalabbak voltunk akkor! – sóhajtott az öreg valami furcsa, érzelgős arcfintorral.
– Fiatalság, bolondság! – felelte Virginia megint diplomatásan mosolyogva, és széles, papos mozdulattal ült le a kerti asztal melletti székre.
Így beszélgettek. Bár egy házfedél takarta be őket, mégis életmódjuk szigorúan előírt rendje úgy elkülönözte, hogy azok, kik más szárnyban laktak, egyebütt dolgoztak, alig érintkeztek egymással, mert az apácák refektóriumában kötelező volt a “szent hallgatás”, míg együtt étkeztek, a templom pedig az áhítat helye. E mesterséges távolság jó melegágya volt a különös és fantasztikus hevüléseknek, melyek csak ritkán vonatkoztak közeli társnőre; legtöbbször a leginkább elkülönített nővért, jelöltet vagy képezdésznőt illették. A sötét öreg ház át meg át volt szőve ilyen megnevezhetetlen és izgalmas rokonszenvekkel, a templomból kijövet áruló pillantások estek, a szenteltvíztartó peremén reszkető kezek érintették egymást, lopva, éteri könnyedséggel, ám feledhetetlen érzésekkel, s egy véletlen találkozásnak a folyosón, egy köszönésnek, egy elsuttogott szónak életre (e nagyon is belső és jeltelen életre) kiható jelentősége volt. S az ilyen légies kapcsolatokról – bármily titkoltak voltak látszólag – rendesen tudott az egész zárda. Egy-egy új érzelemnek vagy egy hűtlen pálfordulásnak hírét messze fiókrendházakba is elvitte a hír, valamelyik áthelyezett testvér; néhány sejtető célzásból tudomásul vették a Dunán túl és Erdélyben, a szép Fiume melletti gyermektelepen s a régi zólyomi kastélyban, hová nagybeteg apácákat üdülésre küldenek. “Ah, én is voltam fiatal!” – sóhajtja néha ábrándos elnézéssel, “megértő” szívvel egy-egy középkorú testvér, kinek még vannak ábrándjai; – de az öregek rendesen fejcsóválva, rosszallóan emlegetik e dolgokat, bár nem kevesebb érdeklődéssel kísérik. Simonea, ki az új Berchtolda előtt volt a kandidátnők főnöke, ígyen szokta oktatni báránykáit a péntek esti “fejmosás”-ok idején: “A folyosó a zárdában az, ami a világban az utca!