asztalra ereszti a műszert, oldalt kapott fejjel elkomolyodva, megütközve néz, mintha hirtelen idegenné váltam volna. A vizsgálóbíró nézhet így, mikor jó barát kerül elébe, hivatalosan, súlyos és ritka bűnténnyel vádolva.
– A szemfenék tele van vérrel. Ekkora vércsomók. Egész duzzadt a papilla.
Szótlanul ülök, a látomás tovább tart. Igen, szótlanul ülök, mint a gyilkos, akit leleplezett a detektív, nem tudok védekezni, pedig azt hittem, ártatlan vagyok. De a szemfenék tele van vérrel! Sajnálom, a zsebkésen vérnyomokat látok: egy szót se! ön most itt marad, nem mozdul, amíg behívom a hivatalos nyomozóbizottságot.
És csakugyan. H. felugrik, az ajtóhoz siet. Hihetetlen gyorsan tele van a fülke. Asszisztensek, alorvosok, cselédkönyvező hallgatók vesznek körül. Mohón kapkodják egymás kezéből a szemtükröt. Egyszerre szétnyílik a csoport: ünnepélyesen, szikáran, jön a kedves, öreg professzor. Erre a hírre hozták be.
Sokáig vizsgálja a szemem. Aztán rögtön a tanársegédhez fordul. Egy kis ünnepélyesség van a hangjában, ahogy feléje biccent.
– Gratulálok, tanársegéd úr. Kitűnő diagnózis. Klasszikus eset. Gratulálok.
– Ó… professzor úr… az ön klinikáján lettem szemorvos…
Halkan szólalok meg: – Uraim…
Mindnyájan felém fordulnak. Mintha csak most eszmélnének rá, hogy a szememen és annak hirtelen az érdeklődés központjába került papilláján kívül magam is jelen vagyok. A tanársegéd egyszeriben megváltozik, barátságosan, biztatóan néz rám, meglátja bennem a régi ismerőst.
– Hát, kedves szerkesztő úr, egyelőre semmi képzelődés, ez sok minden lehet. Most szépen átmegyünk a szomszédba, látótérvizsgálat, színlátásellenőrzés, scotoma, nystagmus. Jöjjön.
Az új szemüvegről már szó sincs. A szomszédos szobában sokáig manipulálnak. Furcsa gépek. Keresztbefektetett két rúd, négy végén fehér pontocskával. Lassan forgatják, szólnom kell, mikor a pontocskák látóterembe érnek. Kínosan erőlködöm, hogy ne csaljak, bandzsalítva, tudom, mennyi múlik most azon, hogy becsületes legyek. Forgó korong, piros meg kék ponttal. Körülményesen pepecselnek rajta, meg kell mondanom, mikor piros, mikor fehér. A vizsgálat elhúzódik, jegyzetek, számítások. A kedves, halk szavú segédorvos ujját többször elhúzza a szemem előtt, megkérdem, a pupillát nézi-e, talán luesra gyanakszik? és meghökkenve konstatálom magamban, hogy örülnék, ha luesra gyanakodnék, “csak” luesra. Nem, az egész szemgolyó esetleges rezgését figyeli.
A folyosón várok, félóra múlva kijön hozzám H. Kezében zárt boríték.
– Na, itt a lelet, szerkesztő úr. Ezt sürgősen vigye el valamelyik klinikára. – Korányit ajánlom. Ott majd aztán megmondják a többit. Még sok vizsgálat lesz. Talán tovább küldik. Csak most nem szabad hanyagnak lenni. Legjobb, ha már holnap jelentkezik. És ugye, értesít bennünket – gondolhatja, mennyire magával vagyunk.
– Nagyon köszönöm… nagyon kedves… vagyis mit akartam mondani… tudja, ugyebár, hogy ezek a… ezek a vérzések… esetleg agydaganatra…
Gyorsan a szavamba vág.
– Ugyan kérem, mondtam már, hogy sok mindenféle lehet. Soha nem kell kombinálni. Különben is ahhoz az kellene, hogy szédüljön és hányjon és mindenféle reflex… de szó sincs róla, rég láttam ilyen jó színben. Hát ugye, nem felejt el bennünket? na sietek, alázatos szolgája.
Még a lépcsőházban feltéptem a borítékot. Néhány szemvizsgálati adat, amiket nem értek.
A végén nagy betűkkel a verdikt, az ítélet: “Pangásos papilla, a bal szemen másfél, a jobb szemen két és fél dioptria”.
Visszateszem a leletet a feltépett borítékba. Lassan megindulok. Furcsa, milyen könnyűek a lépteim. És az egész, az utca, minden, valami más… De hiszen nem erről van szó. Mire is kell most gondolnom? A felöltőmön kopást veszek észre. Igen, felöltőt kellene vennem, már múltkor… felöltőt kellene vennem? nem, nem, ezúttal egész másvalamiről van szó. Tudom már.
Negyedóra múlva ott ütök a könyvtárban. Négy könyvet válogatok ki, két külföldi, két magyar szerző. “Daganatok”, “Az emberi agy”, “A fejfájásokról”, “A központi idegrendszer szomatikus elváltozásairól”. Bosszant, hogy a legújabb irodalmat nem tudom megkapni. A legújabb is két-hároméves.
Fél kettőre körülbelül tudom, ami érdekelt. Ahogy a felöltőmet veszem, próbálok rezümét csinálni. Mondatok kavarognak előttem. Különösen egy: “Ezek a daganatok előbb-utóbb feltétlenül halálra vezetnek, azért a műtéti beavatkozás, a daganat eltávolítása még a mai nem kedvező statisztika ellenére is okvetlenül javasolt, ha a diagnózis, főként persze a röntgenkép nem hagy kétséget a daganat létezését és helyét illetően”. És egy másik: “A műtéti beavatkozás halálozási arányszáma ezek után és mindent tekintetbe véve, sajnos, még mindig hetvenöt-nyolcvanöt százalékra becsülhető.”[1]
A József utcánál kiérek a körútra. Hová is kell mennem? Igen. Ebéd előtt még felszaladok a szerkesztőségbe, a korrektúra miatt, utalványt is ki kell állítani.
De miért megyek olyan lassan?
Hiszen nekem most sietnem kell, el kell intéznem valamit, el kell intéznem, nagyon sürgős. Viszont nem a klinikáról van szó, oda majd holnap. Most valami más van, magammal kell valamit megbeszélni, sürgősen, és nekem ehhez semmi kedvem sincs. Valaki dörömböl bennem gúnyosan és erőszakosan: ő az, megismerem, énke, szemtelen kis ember, aki független tőlem, ott mászkál bennem valahol, “néha a szívemben, az ujjaimban, néha és néha az agyvelő párnás tekervényeire lefekszik” – énke, akit egyszer, fiatalon, felfedeztem magamban, nevén neveztem, énke, aki döntő pillanatban, mikor az életet felfedeztem, mikor szerelembe estem, mikor hittem a túlvilágban, kopogni kezdett, szemtelenül és sürgetően: no, mi lesz? észre térsz-e végre? abbahagyod nagyképű fellengzéseid? Énke, aki ott fog ülni az orrom hegyén, utolsó perceimben, hogy akkor is gúnyoljon és gyalázzon: “hát ehhez mit szólsz? nyilatkozol-e végre? vagy még most is halogatni akarod a vallomást? egy jól hangzó frázis, az utolsó szó érdekében?”
Énke mozgolódik és kérdez: “Na, mi az? akarsz mondani valamit? azt hittem, mondani akarsz valamit: beszélj hát, nyavalyás! Vagy adj egy jelet! Csak őszinte legyen – ordíts hát fel végre, kiabálj, üvölts, te félni is gyáva!”
De én nem ordítok fel, ballagva megyek tovább. Egy látszerész előtt megállok, nini, homokóra – nem tudom, miért —, utóbbi időben okvetlenül be akartam szerezni. Szép, karcsú homokóra, tízperces, ötperces beosztással. Lám, nem is drága.
Mégse veszem meg, tovább megyek. Mi van itt? Miért olyan esetleges, valószínűtlen minden? Házak és boltok. Hiszen ezerszer láttam őket. Nem is ezerszer, ötezerszer. Hiszen éppen ez az…
Észrevettétek már, hogy nemcsak akkor hat idegenszerűen egy város, mikor először látjuk, hanem akkor is, ha utoljára sétálunk végig rajta, utazás előtt, hogy kivándoroljunk, soha vissza nem térésre? Tűnődve nézem a feliratokat, az ismerős kirakatok olyan fájdalmasan újak és az egész mintha szűkebbre, kisebbre zsugorodott volna, mint mikor gyermekkori házunkat pillantjuk meg és az udvart és a kertet, és csodálkozunk, mert nagyoknak és pompásaknak hittük. S mikor visszatérünk felnőtt életünkbe, nem az fáj, hogy olyan szép és hatalmas volt, amit elvesztettünk, hanem az, hogy olyan kicsi és értéktelen volt a gyermekkor, amiből táplálkoztunk egy életen át.
A