>Jászter Zoltán
«Beszéltem én a szívemmel…»
© Jászter Zoltán, 2016
© Zoltan Yaster, фотографии, 2016
ISBN 978-5-4483-2777-3
Создано в интеллектуальной издательской системе Ridero
Előszó
Ebből a könyvből megtudhatod, hogyan csinálták mások. A stratégia ugyanúgy érvényes bármely más szakmára is. Van, amikor az előre nem látható események eredményeként éppen ott vagyunk a történések középpontjában. De biztosan egyetértesz azzal, hogy a legtöbben nem bíznánk a jövőnket a véletlenekre, és puszta ígéretekre. Ehelyett a saját kezünkbe vesszük az életünk irányítását. Ha másoknak sikerült, meglátod neked is menni fog majd. És végre a saját életedet élheted.
1
A fiatalember még mielőtt kilépett volna az ajtón, gondolatban meg akart győződni arról, hogy ott vannak-e nála azok a szükséges dolgok, pontosabban az az öt dolog, amelyek nélkül soha nem hagyja el a lakását. Előbb a nadrágja azután pedig a zakója zsebeit is megtapogatta. Még egy ing gallérigazítás a tükör előtt és rohanás kifelé. Rohanás, mert már igyekeznie kell, ahhoz hogy időben elérje a reggelit. «Reggel 6-tól 10-ig» szól a reggelit hirdető felirat az étterem vitrinjében. Szerencsére nem kell sokat futnia, mert annak az épületnek a földszintjén van az étterem, ahol ő bérel lakást a második emeleten. Már tíz óra elmúlt két perccel.
Fut le a lépcsőn, az első emeleten a korlátba kapaszkodva lendületből a következő hat lépcsőfokot át ugorja. Mialatt tovább fut lefelé, átvillan az agyán a gondolat, hogy az idő gyorsabb nála, de már rég arról ábrándozik, hogy egyszer megpróbálhatná legyőzni, és most ismét átugorja a következő pár lépcsőfokot. Majd ezután egy erős mozdulattal tovább lendíti magát lefelé. Éppen ma reggel határozta el, hogy minden napját remekművé alkotja, és megtalálja benne a rejtett kincseket. Amikor leért a lépcsőn a kijárati ajtót csak úgy rutinból bal könyökkel nyitotta, mint máskor, ha sietett.
Az utcára kilépve, elkanyarodik jobbra, majd kicsit tovább a saroknál ismét jobbra fordul. Az étterem ajtaját két kezével betolja, és már csak 14 lépés maradt hátra a pultig. Innen kezdve nem fut, hanem mintha mit sem tudna az időről, nyugodtan a pulthoz sétál az egyik szabad kiszolgálólányhoz, aki már, azóta igyekezett vizuális kapcsolatot teremteni kettejük között, amikor a srác kinyitotta maga előtt a bejárati ajtókat. A lány a pénztárgép mögül mosolyog vissza.
– Reggeli menüt szeretnék. – állt elő kérésével a fiatalember.
– Azt már lekéste. – jött a válasz fénysebességgel.
Hirtelen megváltozott a mosoly természete, a felszolgálólány arcán. A válaszában megjelent az uralkodói hangnem, és valami bosszantó, egyértelmű elutasítás is. A méd – perzsa törvény szerinti visszavonhatatlan kijelentés. A fiatalember újra próbálkozott. Nagy Sándori ambiciózussal és elszántsággal döntötte el, hogy nem adja fel harcát a reggeliért.
– Még alig múlt tíz óra. Nem lehetne kivételt tenni? Én gyakran megfordulok itt…
A lány arcán ekkor kiült az «akkor is úgy lesz, ahogy én akarom» jelmondat. Ismerős ez a tekintet, tele van vele a világ. Ezért a mi emberünk már el sem mondta, hogy az étterem fölött lakik, és naponta itt étkezik, és ami még előnyösebbé kellene, hogy tegye a helyzetét az, hogy természetesen ugyanitt issza meg a reggeli kávéját. Ez bizony nem akármilyen kapcsolat közte és az étterem között. A kávé rendszeres fogyasztása ugyanazon a helyen felér egy intim kapcsolattal. Aztán a lányra nézett, és hamar azt a következtetést vonta le, hogy az ilyen típusú embereket semmivel nem lehet meggyőzni, és másik menüt kell választania, ha nem akarja elrontani ezt a napot mindjárt az elején. Csak tovább dühítené ezt a «szipirtyót».
Kicsit elszégyellte magát ezért a minősítésért, de egy másik énje, mégis helyeselte és még tetszését is adta erre a jelzőre. Úgysem tudja megváltoztatni mások gondolkodási módját, akkor meg miért bosszankodna tovább.
Amikor már majdnem lemondott a reggeli menüről, akkor odalépett egy elbűvölően bájos fiatal lány, ízléses kosztümben.
– Segíthetek? Hallottam reggelizni szeretne. Sajnos már nincs nagy választék, de azért szívesen felszolgáljuk önnek a reggelit.
Levi nem tud minden szóra odafigyelni. Az jár a fejében, hogy pontosan azért ez a lány felügyel itt a dolgokra, mert tudja a dolgát, a másik, bár idősebb még mindig csak felszolgálónő. Ez a lány bámulatos, de a jellemével még vonzóbbá tette magát. A különbség kettejük között tapintható. Az egyik kibúvókat, a másik megoldást keres, ha feladattal áll szemben.
A kedves hang és a mosoly visszatérítette a jó hangulatot a fiatalemberben. Ez nagyon fontos reggelente, amikor az ember kilép a zord világba, amely tele van «szipirtyókkal». Most mégis majd kiugrik a bőréből, hogy az alapigazságok, amelyekben annyira hisz, érvényesülnek a mindennapokban.
Amíg a reggelire várt, ismét számolgatni kezdte, megvan-e az az öt dolog, amelyek nélkül soha nem hagyja el a lakását. Biztos, hogy nem hagyott otthon valamit a nagy sietségében? Ezek közül az anyja szerint a legfontosabb a pénztárcája, hogy legyen nála elegendő pénz. Szomorú mosoly ült ki az arcára. De pillanatok alatt már arra gondolt, hogy az idő múlásával az öt dolog hatra nőtte ki magát, és, ha a nélkülözhetetlen dolgok gyarapodnának a jövőben, akkor a zakó és nadrágzsebek, már nem lesznek elegendőek.
Ismét a pult mögött álló lányokat bámulta. Az járt a fejében, hogy vannak emberek, akiket úgy lehetne jellemezni, hogy «Miért, azért mert» és «Miért, azért hogy». Vagy nem is. Inkább bemutatkozásnál a nevük helyett is mondhatnák, például így:
– «Azért mert» vagyok.
– Tiszteletem, «Azért hogy».
– Hallottam már önökről, végre, megértettem az önök közötti szakadék lényegét. – folytatja a beszélgetést gondolatban – Valóban nagyon különböznek egymástól.
Az előbbi mindent megmagyaráz, mindenre talál választ. A másik az neki jobban tetszik, aki a miértre nem választ, hanem megoldást keres. Az ilyen típusú ember gondol a következményekre és teljesen tisztán látja magát ennek az életnek nevezett állapotunkban. Látni magunkat, azt is jelenti, hogy megértjük azt, hogy akik ma vagyunk, és amivel rendelkezünk az a saját teremtésművünk. Ez nagy kincs, ha megértjük. És nagy lépés az előrehaladásunk felé. «Csak saját magamat okolhatom a mai napért, akár jó, vagy akár rossz az.» Szeretik mondogatni az okosabbak.
Mindenki szeretne szabad lenni. Hányszor hallunk olyanokról, akik azonnal változtatnának az életükön, ha megtehetnék. Ahelyett, hogy várnának az ilyen alkalmakra, máris sokat tehetnének a saját érdekükben. A szabadságot nem csak akarni kell, a szabadságot, azt fel kell vállalni, akkor is, ha túl fiatalnak érezzük magunkat hozzá. A szabadság egyenlő a felelősségtudattal. A kérdés az, kész vagyok e változtatni az életemen, ha nem tetszik, az, ahogyan most élem azt? Már a reggelire figyel, és amiért ilyen jól alakultak a dolgok, a reggeli párbajban, nem a személyes győzelemét, hanem annak a menedzsernek az eszét ünnepli.
Ugyanitt ebben az étteremben, talán pont ennél az asztalnál ült két évvel ezelőtt is. Akkor 24 éves volt, tele akarattal. Az után, hogy befejezte az egyetemet, friss diplomásként nem látta magát a mérnöki pályán. Így arra a következtetésre jutott, hogy nem a saját életét élné tovább, hanem az apjáét, aki mindenáron azon volt, hogy a fia építészmérnök legyen. Eleinte tetszett a gondolat, hogy egyszer majd hatalmas épületek fémjelzik a tudását. Az egyetem hangulata, az persze mindent megért. Nem kellett kínlódnia a tanulás miatt sem, mert a legtöbb tantárgyat hamar megszerette, és a koleszben is megvolt minden, ami széppé és meghatározóvá teszi a diákéveket. De amikor véget ért az euforikus állapot, a diáktársak szétszéledtek mellőle, magára maradt a nagy kérdéssel: