könnyebben meglátják, sőt vannak, akik keresik másokban, meg is találják és akkor a másokról kimondott szó már fegyverré válik a kezükben. Könnyű elkövetni ezt a nagy ostobaságot, ha nem vigyázunk.
«Ha valakiről hallunk a híradásban, hogy gyilkosságot követett el, akkor legtöbben azt mondjuk: «hogy tehetett ilyet?». Pedig sokan csak azért nem követnek el gaztettet, mert félnek az igazságszolgáltatástól, ami utoléri őket. Vagy nem? Olyan ez, mint annak a fiatalembernek a tette, aki fejbe lőtte magát, és nem halt meg. A golyó az agyát nem sértette meg, így életben maradt. Kockázatos lenne megismételni a tettét és úgy következtetni, hogy hátha nekünk is sikerül életben maradnunk, csak azért mert ő nem halt meg. Legtöbben félnek a büntetéstől, és nem azért nem ölnek, mert erkölcsösek.
Milyen gyakran kívánjuk mi emberek egymás halálát. Ha biztosak lennénk abban, hogy senki nem büntet meg majd érte, hanem még talán helyeslik is, akkor szörnyekké válnánk. Vagy pedig áldozattá.» Levi sokszor úgy aludt el olvasás, vagy írás közben, mint ezen az estén is.
3
Minden szerző szereti öntömjénezni magát. Dicsőségre, meg hírnévre is vágyik. A mi hősünk sem kivétel ez alól. Legkevesebb annyit szeretne, hogy mindenki elolvassa a jegyzeteit és a legnézettebb állami és kereskedelmi tv csatornákon beolvassák őket és persze a rádióban. Amikor forgalmi dugóba kényszerülnek, az emberek az autójukban csak ezt hallhassák.
Két hónappal az után, hogy megjelentek az első írásai, elhatározta, hogy segít munkát találni azoknak, akik nehezen találják meg azt, amit igazán szeretnének csinálni az életükben. Próbált anyagot összegyűjteni, majd publikált is a témában, de úgy érezte ennél többet is tehet. Legfőbb célja ugyanis az volt, hogy ne munkát, hanem az álmaikhoz visszavezető utat segítsen megtalálni másoknak. Akkor már volt egy kevés tapasztalata az írásban, bár még többnyire csak elméletben értette a hivatása lényegét, de végre egy igazi szerkesztőségben dolgozhatott. Rovatvezetést ajánlottak neki, mert ahogyan azt korábban feltételezte, minden újság vezetőségének érdeke, hogy új írásokkal frissítsék és így időről időre tovább lendítsék az újságjukat. Csak éppen erről, nem raknak ki hirdetést sehol. Miért? Talán azt a benyomást szeretnék kelteni az olvasókban, hogy náluk minden rendben van. De a valóság az sokkal nyomorúságosabb, és a szerkesztőségeknek minden nap meg kell küzdeniük a létfennmaradásukért.
A napilap hetente kétszer közölte le az írásait. A város tele volt témákkal. Ezt nem mindenki látta meg, főleg nem az ő kollégái, mert azok közül a legtöbben szenzációs dolgok után hajhásztak. A jobbnál jobb anyagok viszont ott hevertek a lábaik alatt, csak le kellett hajolniuk értük. Igen, le kellett hajolni értük, és erre csak egy kezdő, nem mások ízlése formálta fiatal újságíró képes. Mindenről, ami őt lelkesítette, arról írt. Hamarosan, pedig átvitte a gyakorlatba a tervét, hogy mások is élvezhessék végre az életüket, és mondjanak határozott nemet a haszontalan elfoglaltságoknak.
Levi nem vesztegette az idejét. Nem várta meg, míg megtanul mindent a szakmáról és az életről. Elhatározta hát, hogy nem lenne etikus ölbe tett kézzel nézni mások sikerét, míg a saját élete észrevétlenül elillan mellette. Nem akart örök fogyasztóvá válni, akinek mások adják el a termékeiket, bármiről legyen is szó. Ezért azonnal megrajzolta a térképet, amelyen bár nem kis akadályok gördülnek az utazó elé, de legalább visszavezeti a személyt önmagához, és ha az ember bátran az útra lép, végre nem mások, hanem a saját életét éli majd.
Hetente egy alkalommal egy pincehelyiségben előadást tartott fiatal pályakezdőknek. Néhány szék, egy ócska asztal és egy iskola tábla volt a berendezés. A helyiségben kitűnőnek csak a világítást lehetett nevezni. A fény pótolt minden más hiányosságot, ezért vidámnak látta ezt a helyet. Olcsó volt a terem bérlése és első alkalommal hatan jöttek el az előadásra. A szerkesztőségben nem tudott senki semmit a tervéről. Nem is volt erre szükség, úgyis csak gúnnyal és hitetlenkedve néznének a dologra, ez pedig negatív hatással lenne rá. Talán le is törné, és elkedvetlenítené attól, hogy véghezvigye a tervét. Levi nemcsak ebben a dologban volt óvatos, más foglalatosságait sem mondta el másoknak, addig, amíg meg nem valósította azokat. Az első előadás témáját három másik újságban hirdette meg. Ott tanfolyamnak nevezte. Fiatalokat célzott meg a hirdetéssel, akiknek nem csak tetszik az írás, hanem, akik komolyan szeretnének újságírással foglalkozni.
Levi természetből érzett rá az újságírás egyik alapvető lényegére, éspedig arra, hogy: A TÉMA LEGYEN EREDETI. Ez volta az első előadás fő gondolat menete. Amikor néhány szót váltott a jelenlévőkkel, odament az asztalhoz, üdvözölte őket, helyet kínált mindenkinek, majd jött a bemutatkozás. Akik eljöttek az a hat ember, különböző korúak voltak. Az egyikük a második sorban, jobb oldalon, egy gimnazista srác. A többiekhez képest ő a legfiatalabb. Felemelte a karját, és kérdést tett fel.
– Igaz, hogy az első előadás ingyenes? Semmi nem változott, minden maradt, úgy ahogy az a hirdetésben le volt írva?
– Igen. – Szólt vissza Levi, majd a srácra nézve folytatta. – Sőt, gimnazistáknak a második és a harmadik is ingyen lesz.
A teremben nevetés tört ki. Ettől a fiú arca felvidult. Olyan kényelmesen bele süppedt a székébe, amely az egyetlen bőrhuzatos forgószék a teremben, mintha mindig itt akarna maradni. Levi mosolygott és arra gondolt, hogy legközelebb egy egész gimnáziumot, kell majd befogadnia a pincehelyiségnek.
A jelenlévők között volt olyan is, aki a művészeti főiskola elvégzése után most négy évvel később, szupermarketben, áru kirakóként dolgozik, és már nagyon szeretne váltani valami jobbra az életében. Egy lány elhozta a barátját, akit láthatóan az egész nem érdekelt, és csak azért jött, mert amúgy nem tudott volna mit kezdeni magával otthon. Állandóan együtt vannak. Eljött még egy anyuka a kisfiával. Így együtt egy egész bájos kis társaság jött össze. Hogy hányan lesznek majd közülük újságírók? A történet nem erről szól. Levi belekezdett az előadásba.
– Minden újságíró igyekszik eredetivé és érdekessé tenni az írását. Sokaknál idővel a lelkesedés lelanyhul és amint az olvasók ezt megérzik, eltávolodnak a szerzőtől, akármilyen nagy nevet viseljen is.
Levi diákéveiben nagyon megkedvelte Voltaire-t. Talán azért is, mert bátran leleplezte azokat, akik évszázadokon át erőszakkal, önkényesen uralkodtak az emberi elmén, akik minden kérdésre, kételkedésre, józan ellenérvekre a Bastille-t használták nevelési eszközül. Voltaire soha nem hátrált meg a gáncsoskodó és önmutogató egyénektől. Levi mindig könnyen és lelkesedéssel beszélt róla, ahogyan ez alkalommal is. Voltaire mindig tanít, és Levi szívesen beleszőtte szavait a mondanivalójába. A szavaiból kitűnt, hogy csodálja azt az embert. Az életét, na és az elszántságát abban, ahogyan küzdött az elveiért, nem kímélve fáradságot, szükséget, ha az ügy azt megkívánta, vagy a gyakori utazásokat, amit a Nagy Ember nem fényűzésből, hanem sokszor elkötelezettségből, vagy kényszerből tett meg.
A fiatalember szerette megosztani másokkal azt, amit maga is megszeretett, és amiről úgy érezte, hogy másoknak is hallaniuk kell. Kedvenc történetei közé tartozott az, amikor egyszer Voltaire ebéden vett részt és ékesszólásával lenyűgözte a hallgatóit. Egy Rohan nevű lovag, aki szintén részt vett az ebéden, hangosan megkérdezte «Ki az a fiatalember, aki olyan hangosan beszél?». A válasz nem váratott magára sokat. Voltaire tisztában volt a saját tudásával, értékrendjével. Neki nem volt jogcíme, rangja, de éles elméjével többre vitte, mint bárki más a Francia