és nyekeregve
Jönnek
A távoli szekerek.
A Hold elfordul, hajnal lessz már
S a hajnalban egy sereg
Villamos lámpa alszik el, ha
Jönnek
A távoli szekerek.
A városban ébrednek kinnal
Szegény, törött emberek
S várják azokat, akik jönnek
Jönnek
A távoli szekerek.
Leesik a Hold elfáradva
S a Nap, mint bibor, kerek,
Kacagó csoda hág az égre:
Jönnek
A távoli szekerek.
NYÁRDÉLUTÁNI HOLD RÓMÁBAN
Sandítva száll Rómára
Fecske-raj-követséggel,
Vigyorog vígan széjjel
Nyárdélutáni Hold.
Nagy kékség és pirosság
Most újból-újból hozzák
Régből azt, ami volt.
Szent mezők pára-fátylat,
Hegyek álom-szint váltnak,
Diadalok s romok,
Nap s Hold közé beszőve,
Hanyattan az Időbe
Róma sürög-forog.
Óh, gyönyörű örökség,
Változó, ős, szent község,
Urbs, te feledtető,
Az én-élet poklából
Lelkem-testem kilábol,
Te, szent védő tető.
Im, magam idehoztam,
Védj és borits be mostan,
Te szép, te bölcs, örök.
Örökkön éltem, élek,
Csupán hüvelyt cserélek,
Mint Ulisszes-görög.
Áldom a nyüzsgő Rómát,
Mindennek átfogóját,
Pulyásan is nagyot.
Ma, hogyha úgy akarnám,
Alkonyi álom karján
Akár Remus vagyok.
Nézem a mai nőket,
A volt és lesz időket:
Be régen élek itt,
S be minden élet mindegy
S a Hold már ismer minket,
Vigyorog s nem hevít:
Sandítva száll Rómára.
A SÁTÁN KEVÉLYE
Életét végig gőgben élje
A Sátánnak fölkent kevélye.
Fakóan szirma ne omoljon:
Piros virág volt: pirosoljon.
Panaszra is görbülhet szája,
De rugja meg azt, aki szánja.
Komédiázzék, hogy ő elvet
Egy-egy megtagadott szerelmet.
S ha térdelve mondja imáját,
Pattanjon föl, mások ha látják.
Ha hisz és vár, remél és retten,
Kiáltsa azt, hogy ő hitetlen.
Ha szivébe kétségek szúrnak,
Zengedezzen hitet az Úrnak.
Sohse legyen asszony bolondja
S ha él-hal érte, meg ne mondja.
Ha futó csókra űzi ösztön,
Százszor ájuljon, esküdözzön.
Inség, betegség hogyha dúlna,
Járjon-keljen, mintha vidulna.
S Halál ha cirógatja csontját,
Farsangolón járja bolondját.
Ellenségeit udvarolja,
Mintha aggodalma se volna.
Krisztus tréfából se vezesse,
Akik szeretik, ne szeresse.
S ha az Élet már összemarta:
Jött a Halál, mert ő akarta.
(Sátán kevélye, szerencsétlen,
Jaj, nem így éltem, nem így éltem.)
AZ ELZÁRT KIRÁLY-LYÁNY
Mosolyom, e pajzán király-lyányt,
Vén, bús kapukkal ime elcsukom,
Arany-haját, nagy gyermek-szemét
Utálom, irigylem és unom.
Haját tépje, szemét kisírja,
Hadd öregedjék együtt meg velem,
Szokjék sötéthöz s maradjon el
Tőle is a kandi szerelem.
Emlékezzék, mikor csókoknak
Volt balzsamos, ezer, napos napuk
S csók-csengőre nyiltak szívesen
S ifjasan a zárt tömlöc-kapuk.
Fonnyadjon el gőgös pártája,
Mely a csók-díj selyménél szennyesebb,
S gyógyítsa meg vágyát az Idő,
E bizsergő, enyhe, drága seb.
S majd hogyha a kapuk kinyilnak,
Felejtette légyen azt, ami volt:
Megölelem a fonnyadt, ősz lyányt,
Az aggszüzült, tört halál-sikolyt.
A BÉKÉS ELTÁVOZÁS
Száritson ki szemükből a Nap,
Kik egyszer is megnéztek.
Ne hagyjon az én suta arcom
Senkinek se szánó emléket.
Sors-intézőm a Semmi legyen,
Szem és fültömő Semmi,
Adassék meg nekem vád nélkül
S észrevevő vágy nélkül menni.
Hangomat a Semmi igya föl,
Mint az álmokat issza
S az én gyönge, panaszos hangom
Ne jajgasson senkinek vissza.
Távozzak el én mindenkitől
Megsemmisülve, szökve,
Szemekből, fülekből távozzak
Emlékek nélkül és örökre.
Egy suhanás se árulja el,
Mit lelkem úgyis titkolt:
Valaki