Buda halála: Hún rege. Arany Janos

azért büszkén, hogy fia nem retten.

      Majd apja, emelvén keze’ paizsára:

      Nőj nagyot – elkezdé – hunok nagy királya!

      És – mint fiatal lomb fedi törzsökét el:

      Híred az enyémet árnyazza sötéttel!

      Igy szóla; s az asszony sírta örömkönnyét.

      Azután választá ragyogóbb öltönyjét,

      Mert ideje volt már Gyöngyvérhez is menni,

      Nagyobbik-urához14 illett beköszönni.

      Ajándékit elébb küldé bizonyostul:

      Három teve terhét, csuda állatostul,

      Mint déli honukból hozták vala nem rég

      Lágy Perzsia gyapját, hindu szövött selymét.

      Így azután mentek Buda hőshöz átal,

      Hol fennlaka díszlik faragott korláttal;

      Jó Buda Gyöngyvérrel sietett eléjök,

      Gádor előtt várta királyi személyök.

      Hamar a két asszony szeme összevillant,

      De csak a míg ember frissen egyet pillant,

      Hidegen egymásnak azalatt benyelték

      Ruháit, alakját, egész teste-lelkét.

      Akkor Buda nője messze kitárt karral –

      Fogadá vendégét nagy csók-zivatarral,

      Ilda is ángyának örvend vala szintén,

      Szavainak mézes csemegéjét hintvén.

      Majd Aladárt Gyöngyvér kapta megint ölre;

      (Bútt emez a csóktól, helyét letörölve;)

      Dícsérte milyen nagy, dícsérte milyen szép;

      Boldog anya – mondá – fiad oly igen szép!

      Megveri nézéssel szemem, attól félek.

      De jer palotámba, mi legyünk testvérek.

      Mondván, bevezette. Utánok azonnal

      Mene a két férfi, nyájas nyugalommal.

      Akkor Etel, látván Buda nője tettit,

      Micsoda jósággal szeretik szerettit,

      Nagy szive örömmel telyesedék rája,

      S így szóla, előre mosolyogván szája:

      Hej, mire gondoltam én eme hadköltést!

      Asszonyainknak, lám, szerzek időtöltést,

      Lengő sátor alatt, hűs Mátra berekben,

      Valamíg a hév nap nyári tüze rekken.

      Nosza hát induljunk hajnali harmattal,

      Udvari népestül, az egész nő-haddal,

      Lássák a vadászat riadalmas sorját,

      Ülvén lakomával büszke vadak torját.

      Tapsolt az örömtül Buda felesége,

      Buda sem lelvén szót hamar ellenébe; –

      Lovalák az udvart nagy bontakozásnak,

      Hogy hajnali hűssel megeredjen másnap.

      Ott eleven sürgés mindenfele pezsdül,

      Göngyölik a sátort rúddal, czövekestül,

      Szőnyegeket szednek, drága vagyont, össze,

      Térdelik a málhát, ügyesen kötözve.

      Arany-ezüst készség van egész halommal,

      Lót-fut a vén sáfár: mit tegyen e lommal?

      Poharak, medenczék, tálak özön fénye,

      Föld-ette királyok lakozó edénye.

      Az asszonyi nép is gondba’ fejét főzi,

      Kicsiért nagy felleg homlokát redőzi,

      Sok majd csak az úton jut eszébe reggel,

      Marad a szükséges, viszi a mi nem kell.

      Bontják, szolga-cseléd, a sok teli vermet,

      Benne arany köles, buja földben termett;

      Boza italt, kámot,15 bort is vele bőven,

      Dús lakomák lelkét, emelik tömlőben.

      Szerszám szanaszélyel tisztul ragyogóra,

      Hintó vala készen, kötni mokány lóra;

      Málha-barom békón; paripát vakarnak:

      Keze-lába termett az egész udvarnak.

      Egy rakodó vásár egész Budaszállás,

      Kinek jut eszébe étel, ital, hálás?

      Fáklya futó fénye éjjel is ott jár még,

      S bukdosik egymásban sok fekete árnyék. –

      Másnap, hogy elértek zöld Mátra tövébe,

      Sátraikat vonták egymás közelébe,

      Buda kerek halmon, öcscse alább kissé;

      Bő patak a hellyet teszi vala frissé.

      Lentebb a lapályon, boruló tölgyesben

      Nyüsgött az egész had, mint valamely lesben,

      Füstbokor itt és ott tapad az erdőre,

      Mint mikor a hegyek pípálnak esőre.

      Még az-nap az utat s éjjel kipihenték;

      Etel pedig osztá a vadászat rendét:

      Gyors paripán a völgy zugait bejárta,

      Vagy nézte magasból, merre dül a Mátra.

      S mint aratók pásztát nagy szél gabonában

      Hogy’ fognak, az áldást terelik sorjában:

      Egy darab ott áll még, itt kopasz a tarló,