Rendben. Az hittem, hogy egy volt iskolatársamat láttam, akivel régóta nem találkoztam… szerettem volna beszélni vele pár szót.
Carstine bólintott.
- Akkor csak annyit mondok, hogy ha a jövőben ilyesmi történik, javaslom, hogy úrihölgyként kezeld a helyzetet. És imádkozom, hogy ez ne szerepeljen a reggeli botránylapokban.
- Úgy lesz – mondta Minerva, miközben összerándult a bűntudattól. Nagyon ritkán hazudott – főleg Carstine-nek. De nem mondhatta el az igazságot anélkül, hogy el nem árulja az egész sztorit, Minerva pedig nem volt felkészülve arra, hogy beszéljen az idegenről.
Valójában egyetlen léleknek sem akart erről beszélni. Inkább egy kalandként gondolt a rejtélyes és jóképű férfire. Igen, ez volt ő. Minerva saját titkos kalandja. És ha valaha is újra találkoznak… Ettől a lehetőségtől izgatottság töltötte el.
Hátradőlt, és ahogy a hintó végigdöcögött London utcáin, engedte, hogy képzelete a lehetőségekkel szárnyaljon. Minerva rendkívül vágyott a kalandra, és talán ez volt a nagy utazás kezdete.
Vagy a tönkremenetelé.
2. Fejezet
Három hónappal később
Minerva megállt a mondat közben, lélegzete elállt a látványától. Egy magas, széles vállú úriember mahagóni hajjal és szúrós sötét szemekkel lépegetett át a báltermen. Ő volt az. Minerva kalandja. Gyakran álmodott róla, mindig őt kereste, és három hosszú hónap után megállapította, hogy minden kétséget kizáróan megőrült.
Most pedig itt volt Ő.
Minerva nyelt egy nagyot, mielőtt meg tudott szólalni.
- Engedelmet kérek.
- Valami baj van? – kérdezte az édesanyja.
- Egyáltalán nincs.
Minerva kifogást keresett, hogy elmehessen az anyja mellől.
- Látom Carstine-t és szeretnék vele szót váltani.
- Rendben van, drágám – mondta az édesanyja, és jóváhagyólag bólintott.
Minerva elindult a frissítőkkel megrakott asztalhoz, ahol az ő kalandja éppen állt. Ezúttal nem fogja hagyni, hogy elmeneküljön. Legalábbis addig, amíg meg nem tudja a nevét. Átverekedte magát csevegő hölgyek és sétálgató párocskák fürtjei között, mielőtt áthaladt volna két páfrány között és egy márványszobor mellett.
A frissítőkkel teli asztalhoz érve felemelt egy pohár mandulalikőrt, majd odaállt az asztal végéhez – kalandja közelébe. Minerva ivott egy kortyot az édes italból, majd tekintetét a férfire emelte.
Küzdött, hogy visszatartsa mosolyát, amikor a férfi megközelítésére kigondolt terve működött. Mosoly helyett csupán a szájához emelte a poharát, miközben állta az idegen pillantását. Valami a játékukkal kapcsolatban bátorrá tette. Az idegentől izgatott lett, és Minerva élvezte ezt az érzést – a veszélyt.
Az idegen kinyújtotta az egyik karját és meghajolt.
- Nekem adná ezt a táncot?
Igen! – kiáltotta az elméje, de a szájának más ötlete volt, ezért ezt mondta:
- Attól félek, hogy nem lettünk megfelelően bemutatva egymásnak.
A férfi tekintete kutatva összeszűkült.
- És Ön megengedné, hogy egy ilyen dolog az útjába álljon? Caccogó hangot adott ki, majd így folytatta:
- Kötve hinném. Főleg nem azután, ahogy most idejött hozzám.
Minerva elpirulva elfordult, ivott egy cseppet a likőrjéből, majd letette a poharat.
- Táncolj velem, szépségem! – mondta Ő, szavai bársonyosak voltak, és túlságosan közel volt a lány füléhez.
A várakozás borzongása futott át Minerván, ahogy csendesen belekarolt a férfibe. Ő pedig a táncparkettre vezette, ahol éppen waltzot játszottak. Minerva minden idegszála megfeszült, ahogy az úriember a karjaiba vette.
Hosszú percekig csak élvezte a táncot. Élvezte a férfi izmos karjának ölelését és az őt körbelengő férfias illatot. Szívverése felgyorsult, amikor pillantásuk találkozott.
- Rájöttem, hogy Ön az én kalandom.
A férfi hetyke vigyorral válaszolt:
- Jobban szeretem a kalandot.
Minerva ajkai felfelé görbültek, ahogy a férfi körbeforgatta a táncparketten.
- Kicsoda Ön? – kérdezte ziháló hangon.
- A nevem Brian Kennington.
Arcát közelebb vonta a lányéhez.
- És téged hogy hívnak, szépségem?
- Jobban szeretem a szépséget.
A vallomástól átfutott a forróság a mellkasán.
- De a nevem Minerva Fox.
Valami megvillant a férfi sötét szemeiben, egy pillanatnyi hezitálás, vagy határozatlanság. Minerva csak arra tudott gondolni, hogy elhagyta a játékos kedve. Talán ismerte őt? Esetleg ismerte a családját? Ettől függetlenül kérdései voltak és túlságosan jól érezte magát a férfivel ahhoz, hogy itt véget érjen a kalandja.
Belenézett a szemébe, és megkérdezte:
- Miért tört be a hintómba?
- Attól félek, hogy tönkreteszem a kalandját, ha válaszolok.
Újra megpörgette, mielőtt visszavezette volna a táncparketten keresztül.
- Úgy tűnt, hogy kalandra vágyik.
- Úgy van…
Szavai elhalkultak, miközben orcái elpirultak. Alig hitte el, hogy tényleg kimondta ezeket a szavakat. Minerva régóta vágyott már kalandra. Ez volt az a vágy, amely felháborító ötletekhez és kotnyelességhez vezette. És mégis, valójában soha nem volt része kalandban.
Mostanáig.
Sugárzóan nézett a férfire, zavarát legyőzte a vágy, hogy a pillanatnak éljen.
- Lovaglóülésben szeretnék lovagolni, táncolni egy szökőkútban, pisztollyal lőni…
Elfordította a tekintetét, és úgy folytatta:
- Bolondozni szeretnék mezítláb a fűben, táncolni az esőben, és megcsókolni egy idegent.
Pulzusa felgyorsult a vallomásoknál, és most először szabadnak érezte magát.
- Most biztosan a legrosszabbakat gondolja rólam.
- A legjobbakat gondolom rólad – hangja selymessé és mélyebbé vált. Megfogta Minerva kezét és levezette a táncparkettről.
Minerva kíváncsi tekintettel nézett rá, amikor az édesanyja helyett a terasz felé vezette.
- Mit csinál?
- A következő kalandodba viszlek.
Egy pillanatra elfogta a pánik. Egy dolog hangot adni a vágyainak, de ez… hogy bármelyiket is valóra váltsa… vele…
- Nem tehetem.
A férfi lépése nem lassult, miközben találkozott a tekintetével.
- Persze, hogy megteheted.
-