Hazakísért a Hold. Nyár. Zoltán Jászter

aztán marcangolhatnak kényük-kedvük szerint.

      Sem fotózni, sem vásárolni nem engedtük őket. Épületünk, átérezve a helyzet súlyosságát, ismét bevehetetlen városfalként funkcionált a «portyázó csapatok» előtt, akik közül többen is érthetetlenül bámultak ránk.

      A kiállításon volt egy festmény, amelyet holdfénynél festett a művésznő. Azt hiszem, hogy az a kép a szépségével és eleganciájával bájolt el engemet. Pedig csak egy virágot ábrázol. Már számtalanszor láttam és egyik fajtája odahaza a kertünket is díszíti. Tavasztól kora nyárig. Rövid életideje alatt, a szépségével annyi sok élvezetet tud nyújtani. Többször megálltam a festmény előtt. Magam sem értettem miért. Igaz először ő szólított meg. Azután, ha a galériának azon a részén mentem át, ahol a kép a falon lógott, akárcsak egy oltár előtt elhaladva, mindig felé fordítottam a tekintetemet. Ha valamelyik vendégben érdeklődést fedeztem fel a kép iránt, akkor sietve eltereltem a látogató figyelmét, csakhogy a festmény a galériában maradhasson.

      Egyik nap éppen kávét főztem, amikor betoppant, Andrij Zsoludijev. Termeténél fogva magas, barna, a nők iránt különleges figyelmességet tanúsító, harmincas éveiben járó fiatalember. Mondhatni idejétmúltan viselkedik a nőkkel. Mégis nagy sikere van náluk. «Hogyan csinálja ezt?» Tettem fel magamnak a kérdést, valahányszor egy társaságba keveredtem vele. El kell ismerni, tehetséges grafikus művész. Különleges technikával rajzol. Egy nap Ljudmilá Liszicával felmentünk Andrej lakására. Sok szép alkotását megmutatta nekünk. Imádtam azt, hogy csupa pozitív emberrel lehettem együtt.

      A kiállítás megnyitása után néhány nappal történt. Megszólalt a csengő az ajtó fölött. Én a nagyteremben voltam, ahol a galéria állandó tárlatának festményeit nézegettem. A következő kiállításon dolgoztam. Lesz néhány szabad nap a két tárlat között. Ezekre a napokra válogattam össze a saját gyűjteményünkből néhány képet, amikor a sárga színű sétaernyőjével, galériáról-galériára járó idős, vékony, magas, rövidfrizurás hölgy belépett hozzánk. Volt nálunk néhány értékes kerámia is, különböző alakú üvegasztalokon elhelyezve. Attól tartottam lever valamit a sétaernyővel, amit most is, bal karjával erősen szorított a hóna alatt.

      Odalépett a bejárathoz legközelebb elhelyezett képhez, majd alaposan nézegette. Így tett ezután is, a galériában kiállított összes képpel. Amikor mindegyiket végigmustrálta, közelebb jött hozzám és az általam vizsgált festményeket fürkészte. Közben néhány képre mutatva azt mormolta: «Ismertem, őt is ismertem.»

      A kijárat felé indult. Elvett egy szórólapot az asztalról és kellő óvatossággal összetűrte, azután a táskájába tette. Később mesélték helyiek, hogy a hölgy valamikor, régen, modellt állt több híres festőművész előtt, azok műtermeiben. Csodaszép kinézetét az idő, mára már megcsúfolta, de a képek iránti érdeklődésétől semmi és senki nem tudta megfosztani.