– “Semmi! Gabnaárak!”
“Ez az! – Újsághírek csupán!”
Az arcuk ég, a szemek könnybe,
Úgy les szorongva mind a hány,
– Kilenc kis szorgos, szürke lány.
“– Tíz óra!” (Valaki e percben
Hölgyére gondol – mosolyog.)
– “Ó, végre!” És megcsuklón, félve,
Mint síró asszony remegése,
Zörren a gép, – s kopog, kopog:
– “Nem haragszom! Rád gondolok!”
A fülledt terem egy sóhajtás,
A zörgő munkazaj pihen…
– S villanó, – fátylas szárnyon szállva
Átcsillan a regény varázsa, —
Rejtett, szerelmes, idegen —
Kilenc szegény, jó kis szíven.
1908
ERDŐN
Nincs messze még! – Tán egy szavamra vár!
– Smaragdlevelek rezgő mélyiben
Halk fényeső. – Ejh, áruló köpeny!
Mért lesked ott? El van végezve már!
Szél zörren át. Futkos tétova nesz. – —
– Most mozdul!… Ó, korhadt fatörzs az ott!
Hát el bírt menni mégis, – itthagyott!
Fülembe cseng: “Utolsó szavad ez?” —
Szörnyű, – e sok fa hogy utamba áll!
Szeret, – szeret! Tudom, megbánta már,
Szeszélyem űzte el, s most nem talál.
Nem válhatunk mi így el! Ó – megyek!
– Már szétsimúlnak mind a levelek,
Az ösvény. – Csitt, ő az! Hunyt szemmel áll,
Az arca ónszínű, mint a halál…
– Most várok még! – néznem kell; hogy remeg!…
1908
RÜGYEK
Jöjj, nézd kicsikém!
Télies, szürke gallyak hegyén
Bársonyos, hűs pici rügybe zárva
Szunnyad a vén bokor ifjú ága,
Száz színes, illatos, dús virága, —
Itt benn vár, – pihen.
– Úgye, csoda ez, kicsinyem?
Halld, halld, a madár!
Fészket rak, hogyha párra talál.
– És őrzik, etetik, féltik, ójják,
A pici eleven sok fiókát
– Mind fura, nagyétű, hangos jószág,
S lassan – nagyranő.
– Fiam! Tietek a jövő!
Beh kék a szemed,
Amikor fénylőn visszanevet!
Kis ember, fiókám, szívem, vérem!
Virágom, levelem, – reménységem!
Minden árny, minden lomb téged védjen!
Élj dús tavaszt!
Áldott a dalod, az útad!
1909
ÉN SZEGÉNY
Két szemem erővel feszítettem nagyra, kerekre: Nézzen!
És ösztökéltem a lelkem, hogy: serkenjen, kapukat nyisson!
Buzgón azalatt az ujjaimon számláltam titkon,
Hányféle a szín, illat, íz – és hánnyal vagyok már készen?
Hol képvetítő-szereit beigazítja a lét, oda mentem,
S csavartam én is a gépen. “Más!” Hogy a hangját halljam,
Sok néma, leláncolt, bús dolgot megütöttem. Szisszentek halkan,
S én bensőm húrjait konokul, kitartóan eközbe’ figyeltem.
Idéztem a férfiút. – Milyen látása, ereje, hite? Szava,
Ha összeszorítja düh, bolond könny, vágy rezgeti s álom?
Kérdém: milyen a “szerelem” ködétől fátylas aranyesőben szitálón
Mondjuk: egy temető… alkony… hajó, víz… kis tanya-szoba?
– Cserébe adnom is kellett ó, sokat! Éjet és évet.
S jött sok megtervezett idill, közhely, futó
Perc, habgolyó. És szó, altatni akaró.
De tükrös, éber szemem kerekre-nyitottan csak nézett.
S szóltam: bizonnyal adhat nekem valamit kép, ember, táj, városok?
Lám, sok idegen arc! Szemek, – sok párás lélek-ablak!
Utcák, új hidak, ó templomok. Csak valamit ki ne hagyjak!
És eltökélten minden kriptát, csukott szobát kinyittatok.
Képmás ha rejti előlem titkát szép, ősi mosollyal az ajkán,
Remélve, s szívdobogva órákig állok előtte s kikönyörgöm, kivárom.
Végighúzom a tenyerem sok furcsa, tanagrai kis márványkirályon,
Ó, – most a dolgokat mind kimozdítom. Mögöttük valami van tán!
De nem lelem.
Énbennem vak, siket az Ige és gyökértelen!
Én átkozott üvegvalóm csak átereszt színt, fényt és árnyat.
Énbennem befelé fakadott piros hólyagsebe az életláznak.
Én – egy-egy nyilalló perc, mint fénysejtés, béna idegre ha rámhat,
Tudom, elevenig soha, sohsem ér.
– Hol az én életem? Mi az élet nekem? Mit ér?
1909
MORVAMEZŐTŐL URÁIG
Apám északról jött. A lelke ércvízű tó,
Mely súlyos hegyek sötétjén küzdve ezerévig szivárgott,
S elnyomva, mély magányban mindent magábaváltott,
Mi titkos, lágy erővel oldó és gyógyító.
Oly szomorún fölényes, mint bölcs, szelíd, komoly,
Egyetlen hű szolgája valami izgága, zsarnoki úrnak,
Kitől rakoncátlan kis úrfiai tanulnak.
– A csigaháza volt egy szép, hűs, okos mosoly.
S gyermeke én…
De én kicsinyebb vagyok, mert érzem, csak nem merem követelni a részem.
Mert kezem egy kilincsen, csak nem mertem soha még felnyitni egészen.
Ha sértve elémvet morzsákat az élet, gőggel a porban otthagyni se merem.
Bár gyűlölet fullaszt, emberséggel fölveszem és ajakammal illetem,
Sőt – hogy érdemes legyek, önként