Margit Kaffka

Az élet útján


Скачать книгу

úgy símul kezem;

      Az én ujjamba’ gyógyító bübáj van,

      Halk zsibbadás beszédem dallamában…

      Te majd a terveidről fogsz nekem

      Suttogni csendesen.”

      1906

      JÓSLATOK

      Ős Kaldeának három szent öregje

      Ama kicsiny jászol körül megáll.

      És szól az első kegyes ámulattal:

      “Hozsánna néked, újszülött király!

      A régi jósigék betelve nálad,

      És mérhetetlen a te dicsőséged!

      Fénylő arannyal, Izráelnek fénye,

      Szegény, agg szolgád hadd szolgáljon néked!”

      S a halvány asszony halkan kérdezi:

      Honnan való vagy, nyájas idegen?

      “A szavad ékes, föl nem érem ésszel,

      De – nem tudom – úgy elszorul szívem!”

      És szól az ifjabb: “Hadd köszöntlek én is,

      Próféták lelke, igéret fia!

      Te vagy szava a pusztán kiáltónak,

      És Téged hallván, megtér Sodoma.

      A te neved elterjed Alajonban,

      Mint illatozó nárduskenetek,

      Szűzek követnek liliomos mezőkre

      Téged. Ah, e tömjén illik neked!”

      Felel az asszony: “Ifjú bölcs, bizonnyal

      Jól ismered te mind, mi írva van,

      De – kis szegényem itt e durva gyolcsban —

      Tán álmodom. Nem értelek, uram!”

      A harmadiknak olyan bús az arca

      S oly hosszan nézi Mária fiát,

      És szól: “Asszony! Míg az idő betelnék,

      A te szived is hét tőr járja át.

      Akit te szültél, gyötrelemre szülted,

      Mert szólni fog, és nem lesz, aki értse;

      Szeretni fog és száz ocsmány szitokkal

      Epét meg myrrhát nyujtanak feléje.”

      Az asszony felriad. Reszketve, sírva

      Keblére vonja szunnyadó fiát,

      És könyörög: “Ó, szörnyű a beszéded!

      Én értelek! Uram, ne mondd tovább!”

      1906

      ŐSZI SZÁNTÁS UTÁN…

      Őszi szántás után száll a darumadár

      Messze, magos égen,

      Tavalyi szeretőm, a módos, a telkes

      Kendi biró fia most izenget nékem.

*

      Kendi bíró fia, ne izengess, hadd el!

      Nem értem a szódat. Semrni köze többet

      Én árva szivemnek te csalfa sziveddel.

      Tudod, szegény vagyok. Tulipános ládám,

      Tornyos nyoszolyámat dolgos két kezemmel

      Nehezen kerestem.

      Kendi bíró fia, tornácos portádra

      Mégsem kivánkozik se lelkem, se testem.

      Kendi biró fia! Tavaly ilyentájba

      De sokszor megálltál setét, késő este

      Violás kis kertem rácsos kapujába.

      Nóta volt a szavad, méz volt a beszéded,

      De ha lépés hallott, miért fordultál el

      Röstelkedő képpel,

      Haragos mért voltál, hogyha emlegettek:

      “Ne hozzatok hírbe koldus cselédnéppel!”

      Kendi bíró fia, van egy legény, látod,

      Kevésszavú, jámbor.

      Mégis a csárdába, tavaly ilyentájba

      Fokost emelt értem szüreti vásárkor.

      “Keserves lesz dolga, száz élte ha volna,

      Aki még egy szót szól arról a leányról!”

      Tilos estidőben égő tűz parázsa

      Annak a legénynek nem gyúl ki szemébe,

      De ha tallózni mék, az ő keze nyomán

      Itt is egy, ott is egy elfelejtett kéve.

      Az ő anyja szólít: “Jöszte, kedves lányom!”

      Az ő édesapja: “Fogadj Isten nálam!”

      A könnyem hullását egyik is, másik is

      Kegyes, okos móddal nézi, csitítgatja,

      Megverne az Isten, ha az én szívemnek

      Voln’ az ő gondjuknál egyéb gondolatja.

      1906

      TÜSKERÓZSA

      A zordon, sziklai várban, a Sória-Mória hegyén,

      Száz rózsa kinyik ma csudásan; rózsábul az út, a sövény.

      És sürgeti, kelti a szellő, hogy illata, illata szálljon,

      Hadd lengne, suhanna a légben száz ifjúi rózsaszín álom.

      Mert rózsa nyílott a kövek közt, omladozó, bús hegyi várban,

      A szeme fényes, – tizenhatéves, szép, rózsaszínarcú leány van,

      Haj, mesebeli szolgahad! Amikor int,

      Teremjen, sürögjön a kedve szerint.

      Ám eljöve orvul a tündér, a haragvó,

      És szólt szigorúan: “Ejh, mit az álom!

      Jer, küzdeni, élni! Peregjen az orsó,

      Oly rendes, józan e munka, leányom!”

      Haj!… Tőr van a guzsalyban, és fogan az átok,

      Szép, illatos álmait van-é, ki megója,

      S ha fagy merevíti a lenge világot,

      Vad tüskebozót lesz a rózsa, a rózsa.

      És vége az üdvnek, és vége a dalnak,

      Hullnak a földre, a sárba a rózsák:

      Fakul, kihamvad a mosolya annak,

      Kit megsebzett a valóság.

      Nagy csend van a szívben, és csend ül a várba’,

      Denevér surran, a multbul egy árnyék…

      Ám hős lovagifját még valaki várja:

      Nem holt vala meg, csak alszik a lány még.

      Peregve az évek sorba letelnek,

      És egyre sürűbb lesz a tüskebozót.

      Óh, menteni kén ezt a kárhozott lelket!

      Óh, mondani gyorsan a varázsige-szót.

      És jő a királyfi végtére, sokára.

      Hős, ki egy sárkányt maga lebírna,

      S oly szép, daliás! Jön, feltör a várba,

      S hull egyre, halkan