hogy feledjen, – őrület! – ezer
Idegen célt és idegen ügyet
Melengetett szívén; szolgált, vivott
És kőbe ütközött, hogy vére folyjon.
Ejh! – — – —
Év azóta sok zuhant a másra,
Mint fejszeütés a másik ütésre.
Fagy nélkül is lehullanék virága
A fának, bárha szélvihar se érje.
Távol, külön. A hír, felőlük szálló
Hozá, hogy csendben társat is találtak,
Pár koldusálom ép valóra váló,
S egy alkonyatban újra szemben álltak.
Ó, azt a percet, rémülten iramlót,
Miért, hogy rabbá tenni, láncraverve
Is marasztani nem lehet az álmot,
Hogy egyszer szégyellős-halkan, kipattant
Két rügy, s az áradó hab hahotázott.
És visszahívni mind a bennfeledt,
Halvaszületett, megszakadt sóhajtást,
S a szót, mely egyszer kell, hogy szívet érjen!
Ejh! – — – —
Már tudom. Vasúton voltak épen,
Tört, kúsza zajban, csüggedt unalomba,
Az egyik járt késő siker jegyében,
A másikat hajszolta gyermek gondja,
És az a perc? – Igen! Csak addig tartott,
Amíg tagolva zökken a kerék,
Meg se halványított két fáradt arcot,
Aztán – a vonat száguldott odébb.
1905
CSEND
Én nem tudok
A csendről, melybe száz forró titok
És jövendő viharok lelke ébred;
Hol nászát üli száz rejtett ígéret.
A csendről, melyre mennydörgés felel,
Idegzett húr most, ó most pattan el,
Vagy fölzengi a nagy harmóniát,
Az életet, az üdvöt, a halált,
Mindegy! Valami jönni, jönni fog!
– — Ily csendről nem tudok.
De ismerem
Hol bús töprengés ág-boga terem,
A csonka mult idétlen hordozóját,
Sok, sok magános, lomha alkonyórát,
Melyből a szótalan, közömbös árnyak
Vád nélkül, halkan a szívemre szállnak,
S a szívnek várni, – várni nincs joga, —
Úgy jő a holnap, ahogy jött a ma,
Míg percre perc születni kénytelen,
– — – E csöndet ismerem.
1905
A KASTÉLYBELI LÁNYRÓL
Az anyja rendben tartott sok léhűtő cselédet,
Kastélyasszonynak hívták. Minden kulcs nála volt.
Az apja – (úgy mesélték) – a gróf. Sok furcsa gépet
Babrált a vén toronyban és könyveket magolt.
Míg ifjan forrt a vére, szegény, közrendű házból
Úgy hozta el a gróf az asszonyt hajdanán,
Majd – megtűrte cselédül. Ám valamerre távol
Klastromba nőtt és tegnap került elő a lány. —
Úgy mondja, aki látta:
Olyan, akár a képen az öreg méltósága…
Mint egy fehér apáca, csendes volt, halovány,
És szomorún lézengett, amíg nap-napra telt.
Ám egyszer – tudj’ az ég! – e szótalan leány
S apja, a furcsa vén legény, egymásra-lelt.
És fenn a vén toronyban együtt tanultak este,
Vagy nézte karcsú, szép kezét a zongorán…
Azt mondta: “kis leányom!” – Az anyja sírva leste
És távol rokonok szörnyűködtek: “No lám!
Megérjük még talán,
Grófnő lesz, örökös lesz az a fattyuleány.”
A gróf kapott azontúl sok, hosszú levelet
És hivatta az asszonyt. Ideges volt kicsit.
Így szólt: “A lány… a l á n y o m szerencsés nem lehet,
Ha ösmerik az anyját. Ön nem maradhat itt.
Kap évdíjat… Holnap majd gyűlésez a család…
Velük én szembeszállok… A gyermek az enyém!
Ejh! Gyűlölöm a sírást!… Most hordja el magát!”
És indulna az asszony… Oly roskadozva mén,
A küszöbön megáll, visszatekint szegény,
Mintha valamit várna…
És akkor szomorún, némán megindul utána
És elmegy véle a lánya.
1905
TÖRTÉNET
Szegény Rákhel Anna elmaradt magára,
Ő volt Kisteleken a legárvább árva.
Se apja, se anyja,
Csak egy öreganyja,
Azt is a bíróság egyre licitálta.
Ki tehetett róla?! Senki fel ne rójja!
Csak Feledi Pista volt a marasztója,
Amikor elindult messze a világba,
Tengeren is túlra, nagy Amerikába.
Első esztendőbe’ jönnek a levelek,
A szomszédságnak is van benne üzenet.
Egy kis pénz is tőle,
A rendes időbe’
Az adósság lassan kikerült belőle.
Szegény öreg asszonyt egész falu járja:
“Adjon Isten, néném! Mit izén a lánya?
Hazajön-e már most? Lakodalom lesz-e?”
Csak Feledi Pista sohasem kérdezte.
Másik esztendőbe’ megritkult a posta.
Pénz nem igen jött már, – csak levelét hozta,
Szépszavú írását,
Meg a képe-mását,
Rajt’ legyező, gyűrű, hosszú, úri szoknya.
Az egész szomszédság megnézi, csudálja,
Öreg Rákhelnénak könnye perdül rája.
A tükör mellé hogy sírva odatette,
Annak is Feledi Pista hírét vette.
Fordul