vitéz, – már ott, előtte áll
A kacsalábon forgó csodavár,
És szól a táltos: “Most gazdám, elébb
Kérd el a Nyilas csillag fegyverét”.
Andris hallotta már az iskolába,
– A tudomány is elkel itt, hiába, —
Hogy túl a Mérlegen, túl a Bakon
A Nyilas csillag mi tájban vagyon,
Meg is találta, – ráköszöntött szépen:
“Minden jót, bátya, – az Isten nevében!”
Rámordul az őrcsillag: “Terrringettét!
Hogy bátyádnak mondtál, – ezer szerencséd,
Ki máskép szól, mindenkit lelövök,
Hát a fegyverem kell neked, kölyök?
No, már a lelked rajta, – én nem bánom,
Csak úgy jársz, mint a többi harminchárom:
Volt azok közt vitéz akárhány, —
Téged is fölfal a hétfejű sárkány.”
Jön a fiú, fegyverrel a kezébe,
Szól a táltos: “Gazdám, semmit se félj te!
Csak ha a sárkány szembe jön veled
Kiáltsd: ‘Irgalom, jóság, szeretet!’ —
Aztán lőjj rá a nyillal!”
Úgy esett,
A sárkány bömbölt, futta a tűzet,
Nagy dérrel-durral úgy indult neki, —
Ám a varázsszót ez sem feledi, —
Rálő, – s a szörnynek felszökken a vére,
Fel a várkastély tornya tetejére,
A kacsaláb megáll nagy hirtelen,
A hármaskapú meg nyitva terem.
Ahogy belép, csak eláll szeme, szája, —
Körülte van tündérország csodája.
A szóló szőlő szólítgatja szépen,
Mosolygó alma mosolyog kezében,
Csengő barack is csendül csodaképen,
Mintha angyalpár ministrálna épen, —
S középütt, – színes vizű szökőkútnál
Talpig fehérben, mosolyogva ott áll
Aranyhajú pici tündérleány,
S szól hamiskodva: “Félsz tőlem talán?
Szebb vagyok úgy-é, mint borzas Katád?
Velem játszani mindig fogsz-e hát?”
A fiú nézi és szól csendesen:
– “De már, kisasszony, – én megkövetem,
Ahol én járok, – velem nem jöhet,
Hogy enné meg a száraz kenyeret,
Mit rektor-nén’ sütés előtt ha ád,
Azzal szoktam kínálni kis Katát.
Üvegliliom-köntöse meg épen
Széjjelszakadna a virágszedésben.
Játsszék csak a magaformájú társsal,
Én beérem az árva kis Katával.”
E szókra a lány eltűnt, – semmivé lett
A kert, – s az egész boszorkány-igézet.
S a fiú bátran, büszkén, délcegen
Tizenegy szobán keresztülmegyen
S a tizenkettedikbe is belép.
Ott ül a király. Ékes, csodaszép
Palástja, trónja: – mind csupa arany
Csillog, szikrázik káprázatosan,
S a koronáján, – fehér ragyogásban
Izzik, tüzel a n a p t á n y é r csodásan.
Az Andris száján elhal a beszéd,
És betakarja mind a két szemét.
S szól a király: “Akárki a neved,
Olyat míveltél, mit senkise tett,
Odadom önkényt, ha – ép akarod —
A tarisznyádban vidd el a napot;
Vitézi munka, – bére a tied,
Isten neki! Odadom, elvihet’d,
Ha kedved tartja. Egy a bökkenő,
Kinek szántad, – a szelid arcú nő
Nincs már a földön. Ott meg nem leled,
Talált azóta sokkal jobb helyet;
Odament, ahol milljó nap ragyog,
Hozzá, képest kolduskirály vagyok.
T é g e d valamikor majd elvezet
Hozzá Irgalom, Jóság, Szeretet. —
A rendet most ne bolygatnók, öcsém!
Maradjon a nap a régi helyén,
Hajolj a szóra, az Isten megáld,
S a kedvedért megáldja kis Katát.
Jó tettedért jót várhatsz, – higyj nekem!”
S felelte Andris: “Amen! Úgy legyen!”
Hogy ezt kimondta, felhő jött felé,
Sűrű fehér köd arcát elfödé,
S amikor nagysokára észhe’ tért,
Ámulva dörzsölte meg a szemét.
Ott feküdt kicsi szalmafekhelyén.
Virradt már, s a fehér hajnali fény
Széles csíkban a tűzhelyre esett.
Az nap – meg másnap is még – keveset
Látta Katót, – s játékra rá nem ért.
Aprócska dolgot meg picinyke bért
Kapott már néha, – s győzte emberül.
Vasárnap, – hogy újból összekerül
A két kis árva, s megy a temetőre,
Katóka észrevette már előre,
Hogy a sírkert szélin, – közel az érhez
Egy frissen hantolt sírdomb feketéllett,
S a temetőőr halkan szólt megettük:
– “Az idegen úrasszonyt eltemettük!”
A két gyerek elhallgat meglepetten,
Aztán egymásra néznek mind a ketten,
“– A sáros földbe? – Kacagni való!”
Dehogy is hitte Andris meg Kató.
Az égre néztek, ahol felhaladt
Sugárpompában a tavaszi nap,
Belenéztek sokáig, önfeledten,
És könnyes szemmel mosolyogtak ketten.
1904
ÚTI LEVELEK
Zsupra aggnő! Szökj fel, kabla!
Hazajött férjed, tombj Kató,
Az te szép palástodban
Gombos saruidban
Haja,