van az Éden!
1903
A SZŰZANYÁNÁL
Egy reggel – nesz nélkül, bájosan, szelíden
Nászöltözetben álltak mind a fák.
Szép májusasszony! Önt kereste szívem
És Önhöz vágyott ez a sok virág.
Virágtalan az oltár is, – beh árva!
Palástja hószín, – pillantása jég,
Anyakirályném! Szolgáló leánya, —
Udvarlására mégis eljövék!
Kegyét veszítve bujdostam azóta, —
Emlékszik? Köd szitált, permetezett,
Zúzos november-estén, lopva, óva
Hoztam Önnek egy kis aranyszivet.
Emlékszik-é, hogy hűs márványkezére
Miért szorult rá akkor a szivem?
Farsangos éjek röpke láza érte, —
Nagyasszonyom! Most úgy szégyenkezem!
Emlékszik-é, malaszttal teljes asszony,
A lázadó, a káromló imákra?
Engedje, hogy fehér bimbót fakasszon,
Virágba nyíljon lelkem minden átka,
Mit rájuk szórtam! – Oh, mert megdobáltak
Nehéz, buta rögekkel akkoron,
Szidalmazó gúnnyal utamba álltak,
– Szánakozott-é rajtam, asszonyom?
Emlékezzék meg! Egykor, Júdeában
Gonosz nyelvektül Önt is érte vád,
S elveszítette, – noha makulátlan,
A lelke üdvösségét, – a fiát,
S a szíve minden gyötrelemben égett…
– Ön irgalmas, mert hisz boldog nagyon.
Ne emlékezzék! – Adjon békességet!
Fogadjon vissza engem, asszonyom!
1903
KERTBEN
Valamiért ez a sok rózsa
Úgy összeborzong, megremeg.
Könnyelmü, tarka violák is
Egymásnak csendet intenek.
Csitul a szellő, – lábhegyen csak
Kímélve, búsan közeleg, —
A legyintését féltve, óva,
Zajtalanul összefogózva,
Fogják fel néma levelek,
– Megilletődött őrszemek, —
Mik szegett fővel, sorra állnak
Ablakánál a kerti háznak…
Ott benn, – elgyötrött némaságnak
Kél hosszú, panaszos jaja,
Halkan, kisértőn, – mintha távol
Árnyak völgyéből hallszana,
Majd vergődő sikolyra válik,
Mint a lélekharang szava – — —
Ott benn – virágos kerti házban
Rettentő, fagyos elmulás van,
Az élet oda van, – oda.
A virágoknak asszonya,
Küzködve most haldoklik épen
Egy férfi szivében.
1903
PETIKE JÁR
Két harcsaszájú, picike jószág,
Butácska, édes gyerektopán,
Tétova, együgyű, – tündéri nesszel
Most tipeg átal egy ócska szobán.
Ébred a szívem játékos kedve,
Elborít hófehér virágeső. —
Amikor látom, a kacagásom
Hangosan, édesen csapkod elő.
Sok régi holmin, szürke iráson
Úgy fut, iramlik száz furcsa sugár,
S én ennek is, annak is kiáltani vágyom:
– Tip-top! Megindult. Petike jár!
Még fogja erősen az asztallábat,
És nyitva az ajka és úgy kipirul!
Hős emberi lázzal, tüzes akarással
E rózsarügyecske megállni tanul.
Most-most! Elhagyja és indul előre…
Hogy csetlik-botlik, mily tévedező!
Tip-top! S aprózva, közbe megállva
Koppan vitézül a törpe cipő.
Már ideér. Most nyújtja a karját.
– “Csak lassan, okosan. Peti fiam!”
Megered szaporán, – elesni nem ér rá,
Előre hajlik – s az ölembe van.
Tetszik a játék. Kezdeti újra.
A karszék mellé kerülök én,
Nagyhosszút lépne, nagyhamar elérne,
S fölbillen szegényke az elején.
Remeg a szája, sírni szeretne,
Szétnéz: sajnálja-é valaki?
Gondolkozik… majd felkél szepegve,
S új erővel fog újra neki.
Rózsaszin ujját előre tartva,
“Tip-top” – így indul óvatosan,
Halkan, selypítve biztatja magát, hogy:
– “Csak las-san! Okos-san! Peti fi-am!”
S elnézem hosszan, homályos szemmel,
Borús káprázat száll le reám.
… Tűnnek az évek… Megöregedtem…
Egyedül lakom ócska szobán.
S ím néha erős lépés zaja hallik.
Jön egy daliás, ifjú legény.
“Te vagy? Mit adjak? Kávét-e? Kalácsot?”
Tip-top! Öregesen járom körül én.
S míg sok vidám csínyjét, nagy küszködését
Sorra beszéli, kacagva, vigan, —
Reszketve, ijedten suttogom én el:
“Csak lassan,
Csak lassan, okosan, Peti fiam!”
1903
DENEVÉR-HANGOK
Füstlehelettől, vonatok zajától
Messzemaradó szép völgyi lakot,
A nyárfás, kicsi házat, —
Mondd, láttad-e már?
– Míg szertezilálta előtted a távol,
Súgtad: A boldogság lakhatik ott!
Ím, vaskerekek nyomában a bánat – — —
Egy sóhajod volt-e: “Beh kár!”
Ismerős