Nagyon szeretnék olyankor kiszaladni. Csak a szegletig mennék, a jó, hideg utcán – csinálnék nagy hógúlát, és belehajítanám egy olyan kivilágosított boltablakba – vagy egy nagyot, nagyot kiáltani, vagy ugrani szeretnék, és – visszafutnék én megint. Még utol is érném a lányokat, ahogy sorban lépegetnek párosával a refektórium felé – mindegyiknek az orra alá van húzva a nagykendője, és mintha fáradt volna itt mindenki.
De itt nem szabad semmit sem csinálni, hanem szó nélkül menni a folyosón – a nappaliból a hálóba —, onnan a refektóriumba – mind más emeleten van. Egy óráig is tart, amíg párba állunk; nagykendőbe felöltözünk, és elindulunk. Aki a folyosón beszél, az büntetésből hátul fog menni pár nélkül a sor végén, és látni fogja mindenki, akivel a folyosón találkozunk. A folyosó olyan, mint otthon a tornác, csakhogy be van zárva fallal, mintha szoba volna, és – arra járnak mind a mosólányok, konyhai lányok, jelöltek, novicok, sororok, penziósok, árva gyerekek, katonagyerekek – és néha a fejedelemasszony is jön ránk szembe, mert itt egyik szobából a másikba csak a folyosón át lehet menni. Mindig, mikor elindulunk, kihúznak egy cédulát, ami a falon van zacskóban a szenteltvíz alatt – és arról leolvassák, hogy milyen szegény lelkekért kell imádkozni az úton. Én mindig szegény apusért imádkozom, és hogy te soká élj, és egészséges légy – és én egyszer megint együtt legyek veled, úgy, hogy sohase kelljen visszajönni ide. Kezedet csókolom, kedves egyetlen mamám.
Lillike
December 2.
Egyetlen kedves Anyucim!
Százszor csókollak érte, és nagyon szépen köszönöm, hogy elküldted az apus arcképét. Kedves, szép, szomorú mamám – ugye, te még most is sokat sírsz? Én most már egész jól emlékszem apusra. Mikor egyszer rossz voltam, ő, szegény, feltérdeltetett a díványra, hogy ne legyen kemény. De nagyon kicsi idő múlva visszajött hozzám, és azt mondta, hogy csókoljak kezet, és szálljak le, mert már elég. – Arra is emlékszem, mikor egy vasárnap templomba vitt apus és keresztmamához – de én untam magam és nyafogtam. Apus mindig kérdezte, hogy nincs-e bajom, és a fejem nem fáj-e, mert bágyadt a szemem. Ugye, az én apám volt a legjobb ember az egész világon? Ha most visszajönne, és megint élne – nem volnék többet olyan rossz, csacsi, hogy nyafogjak, hanem százszor is megcsókolnám a kezét.
Emlékszem arra is, mikor már beteg volt, és Zsuzsi szakácsné jeget tört apróra a pincegádorban, te pedig sohase jöttél velünk játszani, hanem mindig messzire küldtél minket Cecillel – a kertbe, hogy csend legyen. Egyszer pedig behívtak minket a szobába, ahol apus feküdt, és minden függöny le volt sötétítve. De ő már nem szólt nekünk semmit akkor, hanem a Sport kutyáját simogatta, aki odatette neki a paplanra a fejét. Minket csak nézett, és nem mertünk hozzámenni – azután intett a kezével, és kivitt Cecil.
Tudod még? Te mondtad akkor nagyanyámnak, hogy a Sport egész éjszaka vonított, mikor apus meghalt, mi pedig nagymamánál voltunk – Palkó meg én. Ott mondták délben a kosztos diákok, hogy meghalt az apám – és hozták a fekete ruhát Zsuzsiék. A szalonunkból akkor minden ki volt hurcolva, és a tornácon csupa vendégek ültek és sírtak. Az udvaron is népek voltak és nagyszakállas zsidók is, mind sírtak, mert ugye, azoknak valami nagy jót csinált az apus? Sok éneklés hallatszott akkor – Palkóra nem vigyázott senki, és elaludt a cselédágyon —, engem felvett az ölébe egy bácsi, és megcsókolt – az ablakon keresztül pedig megláttam az emberek közt a házitanító urat. Te felültél egy kocsiba, mindenki felült – és aki ottmaradt is, csak sírt. Én most sokkal jobban tudnék sírni, mert akkor én még nem tudtam, hogy milyen rossz apus nélkül, és hogy nekem zárdába kell jönni. De neked még sokkal rosszabb dolgod van – ugye, mamám? Csak legalább te ne volnál többet soha olyan szomorú, mint akkor – hiszen én olyan nagyon szeretlek.
Lillikéd
December 10.
Te édes, jó mamám!
Ugye, már megint megszomorítottalak, amikor olyan nagyon erősen kértem egy levélben, hogy vigyél haza karácsonyra. Azt írtad: – talán elfelejtettem, hogy minekünk kettőnknek nincs sehol “haza”, hogy te is a bácsinál vagy, és én jobb helyen vagyok. Én nem felejtettem el, kedves jó anyuskám – csak azt gondoltam, hogy én is a bácsinál lennék egy hétig, és te mégis gyújtanál nekem karácsonyfát, amilyent, azt hittem – a Jézuska hordoz —, amíg kicsi voltam. Te biztosan jobban tudod, hogy az nem lehet – és én nem leszek szomorú, ha te úgy akarod.
De azért valahogy olyan furcsán érzem magam. Mintha valami a kezével benyomná a torkomat, és úgy kellene sírni – de olyan nagyon hangosan —, mint kicsi koromban, amikor te elmentél hazulról, és a cselédek ijesztgettek, hogy világgá mentél, és nem jössz soha vissza. Vajon mikor látlak én téged, mamám?
Én nem tudom – mostanában mindig büntetést kapok itten, mióta a lavor vizet egyszer kiöntöttem. A tisztelendő nővér Innocenc azt mondta biblia-vasárnap, hogy a szívemhez kezd közelebb jönni a sátán, akit itt csak feketének hívnak, és bal felől áll – jobboldalt pedig az őrangyal nagyon szomorú, és mindig távolabb megy, – Igaz ez – anyucim? Te soha nem mondtál nekem ilyeneket, pedig te is tanítottál imádkozni, hogy: malaszttal teljes, úr vagyon teveled.
Azért itt is úgy van, hogy levelet írunk a kisded Jézusnak, és egy skatulyába tesszük a pódiumra. De azt a kedves nővérek bontják fel, és ők hozatják a Jézus nevében a sok játékot, amit kérünk – Bécsből. Én egy babaiskolát kértem, amiben játékból van a tanító úr, és mind a gyerekek – és egy Szentek Élete könyvet —, de arra azt mondta a nővér a másiknak, mikor elolvasta —, hogy az nagyon drága, és az én mamám úgysem fizet rendesen.
Én úgyis tudom, hogy mi szegények vagyunk, ámbár apus királyi ügyész volt – de ő már nem él, és nincs, aki pénzt keressen nekünk. De ha én nagy leszek, akkor én fogok keresni, sokat – és lesz neked is —, mert a nővér mondta, hogy a világban már kezdenek a lányok is pénzt keresni. – Szerető kislányod,
Lilli
Január 3.
Egyetlen, kedves anyucim!
Karácsony óta most vagyunk először iskolában, és eddig nem találkoztunk bejárókkal, hát Löwi Erzsivel sem. Azért ma rögtön írok is – habár félek, mert a soror már sokszor erre nézett. Most le fogom írni a karácsonyt.
Itt úgy volt, hogy mi előtte három napig a refektóriumban voltunk mindig, és ott minden szabad volt, mert a szigorú nővérek a fát díszítették a nappaliban, és csak két noviciáta ügyelt ránk. Karácsony este vacsora után fölmentünk a nappaliba, és ott volt már a gyönyörű szép, plafonig érő nagy fa – és mindenkinek a helyén a játék és egy nagy tányér cukor. Az én helyemen is volt, pedig mindig ijesztettek, hogy fel lesz fordítva a tányérom. A babaiskola is ott volt meg egy udvar kis tyúkokkal meg istállóval – mert a Szentek Élete nagyon drága. Nagyon örültem mindennek, és egész este játszottam, de rád is gondoltam, hogy teneked van-e valami ajándékod most. Én akartam csinálni egy óratartót, de a nővér nem adott hozzá selymet meg aranyszált, nem tudom, miért. Nagyon rosszul esik, hogy semmit nem adhattam.
Mikor feküdni kellett menni, és párba álltunk – én a kezembe szorítottam mind a két skatulyát, amiben az új játék volt – és helyre akartam tenni. De nem tehettem róla, igazán, anyuskám, hogy leesett minden a földre, és nagy zajt csinált, pedig már csengetett is az öreg soror Anasztáz. Akkor ő vörös lett – németül szidott, és a babaiskolát meg az udvart hirtelen a kályhába dobta. A hálószoba nagyon be volt fűtve akkor egyszer, karácsonykor – és én nem tudtam aludni egy cseppet sem, hanem sokat sírtam. A te nagyon szerető kis lányod
Lillike
Utóirat:
Anyucim!
Tudod,