—, mint az oltárok szüzét, aztán elvette a poharat.
– Ez nem az enyém – sohase használtam —, a doktornak készítik ide. De hallgass rám, Anna. Mondjuk – a legjobb esetben —, hogy még komolyan ígérnének nekem egynéhány-évet. Azt hiszed, a magaméhoz kötném akkor is a te fiatal, erős életedet? Megrabolnálak-e attól a néhány évtől? Add ide a kezed. Az ujjad, itt a gyűrű helye! Itt jegyeztelek el játékból, egy összefont búzaszárral, tudod?
Két ujjával átfogta a leány gyűrűs ujját, azután a maga forró tenyerébe temette az egészet.
– Ismerlek, Anna, milyen lelkiismeretes vagy te, babonás lelkiismeretes. Ez a játékmátkaság elronthatná a boldogságodat. Most megcsókolom a gyűrűnk helyét, Anna, nem vagy a menyasszonyom.
A leány nagyra nyílt szemmel, halaványan nézett rá. A keze megremegett, vissza akarta húzni.
– Hagyd csak – mondta, és most már ő simogatta szánó, szinte atyai szeretettel —, hagyd, ennek így kell lenni. Be fogod látni, hogy így jobb. Így, most jó, milyen nyugodt vagyok!
A lélegzete csakugyan halk lett: könnyebbült, egyenletes.
– Régen voltam ilyen nyugodt. Ha tudnád, Anna, milyen heteket éltem át. Az a sok bizonytalan kétség – az gyötört el. Sohasem éreztem ilyen egyszerűen, biztosan a halált. Hisz nem is olyan nagy dolog, ugye? Te most kimégy az ajtón, és abban a percben meghaltál nekem. Csakugyan előbb – mint én neked —, mert én veled maradok azután is, jó emlékezésed leszek, ugye?
Szó nélkül bólintott a leány, és az ajka megremegett. De az a szomorúan gyöngéd tekintet fogva tartotta az arca minden mozdulatát.
– A halál nem is rossz, csak biztosan kell tudni. De engem néha elfogott valami kétségbeesett, szívós életvágy. Azt gondoltam, lehetetlen elpusztulni, mikor élni akarok, akárhogy, ha úgy bánva is az életemmel, mint egy törött pohárral. De azért voltak túlcsigázott pillanatok, mikor azt hittem, letépem, mint a borogatásokat, összetöröm az orvosságos üvegeket, és nekieredek egyszer még az életnek, egy mohó, sűrített, utolsó napra, tobzódni mámorban, játékban, muzsikában. És esténként, ha jött az önkívület, mondják, erővel tartottak itt. Hozzád akartam menni mindig.
– István!
– Ne! Hisz most már jól van minden. Most jól vagyok és olyan nyugodt. Nézd, Anna, mi jutott eszembe. Még a télen járt itt nálam egy pajtásom, Roxer Sándor, az a nagy szász. Ha tudnád, folyton rólad beszélt, ismeri a szokásaidat, a nótád, a szíved, a virágokat, amiket szeretsz. Tudsz róla, ugye, hogy nagyon magadba bolondítottad? Kemény fejű, erős vállú legény az, és kiskutyád lenne, ha hozzá mennél. És a vagyona…
Most már halottsápadtan állott előtte a leány. A mosoly vonagló kísértet maradt a szája körül, a lélegzete gyors lett, a keze menekülni próbált. Esdeklő sikoltás volt a szava.
– István! Ne beszéljen!
Az felült újból, és előrehajolva, mélyen a szemébe nézett. Mint aki túlesett valaminek a nehezén, és fellélegzik valami kis gyönyörűségre. Megint az esdeklő szemű gyerek volt, a szegény, beteg gyermek, akivel szemben egyszerre visszanyerte a fölényét.
– Azért, Anna, add ide még egyszer a kezed. Még egyszer, megcsókolom a gyűrű helyét. Ne csak így! Jöjj még közelebb, csak egyszer, most utoljára. Ölelj meg te is, a két karoddal, Anna! Az arcod csupa bársony! Látod, a világ minden dolga közül ez volt a legjobb, hogy most egyszer… te lásd… boldog vagyok, Anna.
Felnézett, homlokán lázasan lüktettek az erek, arcszöglete kiélesedett, a keze sütött, mint az izzó parázs, az ajka száraz volt, cserepes. A leány lehajolt hozzá – hirtelen, alig érintve —, mégis megcsókolta.
– Már sietnem kell, Isten vele! Legyen jó, vigyázni kell magára! Isten vele! A viszontlátásig!
Gyorsan megfordult, vissza se nézett többé.
Ott kinn, az ajtóban várta az ősz hajú asszony. Hallgatva ölelték meg egymást, azután félig zokogva suttogtak el egypár szót.
– Köszönöm! Az Isten is megáldja érte, gyermekem!
– Meddig élhet?
– Napokig! Talán az éjjel?!…
– Hát ha még?…
– Semmi sem segíthet. Csoda sem!
– Úgy szeretnék vele maradni addig, néni. De visznek falura…
Profán vigasztaló szavak ötlöttek az eszébe, aztán megérezte, hogy nincsenek itt helyén. Mit is tehetne ő többet ennek az erőslelkű, fájdalmában is büszke öregasszonynak, aki immár percenként idegenebb neki. Lassan haladt az ajtó felé, ott szétnézett.
– Valamit letettem itt, amikor bementem. Itt van valahol.
Az asszony egy karikagyűrűt vett fel az asztalról, és odaadta.
– Lássa, édes Annám, egészen elfelejtkeztem erről. Milyen hálátlan vagyok. Hát legyen boldog nagyon, nagyon szeressék, úgy, ahogy mi szerettük volna. Roxer olyan derék, jó ember, a fiamat is szerette. Legyen nagyon boldog.
És áldást intett a leány lehajolt fejére, ahogy az erdélyi protestáns házaknál szokás, azután elkísérte az ajtóig.
Az pedig ruganyos léptekkel, sietve indult ki – ki mentül előbb, a napra, a zajba, az utcára. Átragadt rá az élet beteg imádása, fullasztotta a csók emléke, amit a kegyeletnek szentelt… lemosni… megszabadulni… itt hagyni!
A vőlegénye várta a sarkon…
1903
Egy asszony meg egy leány
Alkonyatkor jött az asszony, sietve suhogva, mély lélegzetet vett a virágillattól terhes kicsi boltban. Valahol a kassza mögött egy nagy legyezőpálma sima leveleit mosogatta a leány, Terka. Fehér pongyolás, telt alakja könnyedén, puha léptekkel osont elő a homályból, a merev, sötét levelek alól. Két kezét nyújtotta a vendége elé, aztán megölelte.
– Jó estét, asszonykám! Milyen jó télszagot hoztál az utcáról. A prémeidből jön.
Itt benn csakugyan sűrű, mesterségesen tropikus volt a levegő, és a virágok úrnője is könnyű, sok ráncú batisztköntösben járt-kelt a szőnyegen.
A benyílóba mentek, és nyitva hagyták az ajtót, bár az üzletben egy csipkefejkötős öregasszony is maradt, és diszkrétül, hallgatagon szolgálta ki a színház előtti közönséget, ibolyavásárlókat, estélyre hivatalos urakat. Ah, ez a bolt melletti kicsiny zúg éppolyan csodálatosan könnyű, telt és világos volt, mintáz egész leány. Nem volt benn semmi rejtelem, semmi elfojtott hangja valami titkos búbánatnak, erőltetett jókedvnek.
– Itt nálad nem ideges az ember. Az egész szoba csupa kedves csodálkozás azon, hogy mért nem lehet mind a nagyképű talányokat, titkokat egyszerűen, csak úgy kitálalni.
Ezt egyszer – régen még – Hedvig asszony mondta, amíg mosolyogva nézte az egyszerű, kerek öntöttvas mosdóasztalt, amit nagy virágú perkálszövet borított talpig, de milyen árulóan, milyen redőtlenül.
Most szemben ültek a kék zseníliadíványon, és Terka az asszony arcát fürkészte, aggódó, komoly pillantással, mint orvos a betegét. Sápadt volt, és mintha újból megtaposta volna a gyötrődés, görcsös merevség ült a keskeny száj körül. A leány megfogta a kezét.
– Mi lelt? Valami történt?
– Ó, dehogy! Hisz ha történt volna!
Egy percre lehajtotta a fejét, aztán hirtelen, áradó szóval, mint