volt az a nagy tagosítási pör a délvidéken.
– Furcsa, hogy maguk a pöreikkel bajlódnak olyankor. Csak a negyedik napon tudtam meg, hogy elutazott. Itt, Bánóéknál voltunk. Az Ili képes levelezőlapjai közt leltem meg az írását. – “Zimonyból kézcsókját küldi hűséges jó embere, Bódog.” – Régen nem fájt úgy valami, mint az az ostoba kártya. Pedig a szegény Ilára – igazán – nem lehettem féltékeny.
– Magára sokszor gondoltam az úton.
– És nem írt egy sort. Ne, ne próbálja ezt megmagyarázni! No igen! Azon a kicsi kanapén ott egy ősz hajú néni ült, annak bemutattak. Özvegy Bódog Sándorné volt.
– Az édesanyám!
– Abban az imádatos tiszteletben, amivel a szerelmesünk édesanyjára szoktunk nézni, volt valami szégyenkezés is. Legelőször vettem magamon észre ilyesmit.
Egy fiatal úr, a maga jó barátja, a kettejük viselt dolgaival mulattatta a nénit. Egyszer – mondta – gyerekes jókedvükben odatévedtek valami hivatalszolgáknak vagy miknek a báljára, maga leült egy gyönyörű kis fekete leány mellé, kifogástalanul udvarolt, és fagylaltot hozatott a mamának. Néhány fricskalány kórusban csipogta:
– Nagyszerű! Mikor Bódog inkognitó mulat.
Hanem az öreg Bódogné elkomolyodott:
– Ki fog kapni ezért az a rossz fiú. Hátha komolyan vett valamit az a szegény kisleány, és most ábrándozik felőle és búsul utána. Az ilyen leányok nem értik meg azt: inkognitó!
Szédelegve néztem rá. Persze! Az ilyen leányok.
Itt volt a hazamenés ideje, és mert Bánó bácsi nem kísérhetett haza, rábíztak a maga édesanyjára. Ő vitt el a kocsiján hazáig…
Másnap feljött a testvérbátyám, a szolgabíró. Elintézte a dolgaimat, bemutatkozott a szobaasszonyomnál, és megkérte, hogy ezentúl együtt étkezzem vele, és legyen gondja rám. Aztán családi dolgokról beszélt, és mire nagy későn magamra hagyott, valahogy nyugodtnak és könnyűnek éreztem magam. Nevessen ki, de akkor a párnáimból is valami jóleső hűvösség áradt a fejemre. Azt hiszem az, amit az uram az ő törvényszéki nyelvén így hív: az “Egyetemes Törvényszerűség”. Visszafogadott engem.
Másnap a bátyám hozta el hozzám Wildt Jánost, a régi iskolatársát. A háziasszonyom nappalijában fogadtam akkor is, aztán is mindig. A megholt feleségéről beszélt meg a két szép fiúgyerekéről, akik anya nélkül vannak. Komoly volt, tiszteletteljes és mindjárt kezdetben eléggé szimpatikus. Mindig szalonkabátban jött az esteli látogatások pontos idején, és a keménygallérján látszott, hogy hivatal után frissen cserélte.
A többit azután tudja.
1903
A gondolkodók
Két diák egyformán tüzes fantáziájú, egyformán eszes, gőgös mind a kettő. Fiatalok, magukban állók, önmagukban bizakodók és szépek. Az egyik fiú volt, a másik leány – és egyszer találkoztak.
A leány most került fel Pestre: Nem ismert még az életből semmit, csak a könyveit: Gyermekkorában olyan sokszor mondták neki: “Csúnya vagy!” – hogy később, amikor már egyebet mondtak, nem hitte el. Szomorú dolgokat látott kezdettől fogva, és félt mindentől, ami vidám és jóleső. Az megbosszulja magát mindig. Csak a könyvékről tudta, hogy változatlanok, hűségesek és megbízhatók: Még azt is szerette bennük, hogy nagyképűsködők egy kicsit.
A fiú már sok éve tanult itt fenn – és nemcsak a könyvekből. Győzte az egész életet – néha olyan szertelen rohanással és olyan elágazó utakon; hogy az szinte betegség volt már. Szegény ördög volt, és nem sokat ért rá megpihenvén gondolkozni – csak valami mélységes megdöbbenésre emlékezett, amely elfogta mindig, valahányszor hatalmas küszködés árán egyszerre elérte, amit akart – valahol —, a kártyaasztal mellett, a vívóteremben, asszonynál vagy a géptervek sokrétű figurái között.
– Meg kell találniuk egymást – mondotta egy asszony, egy nyájas, szende fiatalasszony, aki nőtestvére volt a fiúnak. Így hát egy napos tavaszi délelőttön találkoztak.
A fiú evezősversenyről jött éppen – a leány a templomban járt. Budán valami ismeretlen kis templomban akart imádkozni, mert babonás hittel így foganatos.
Azért ment, hogy megköszönje az égnek a különös kegyét, hogy ide is feljöhetett, és sokat tanulhat majd, és hogy nem lesz olyan boldog talán, mint a családjában a többi asszonyok, akik nagyon szerettek, aztán férjhez mentek – vagy akik férjhez mentek, mielőtt szerettek volna.
– Ide fog ma jönni valaki – mondta Iza mama, a húszesztendős, szelíd, kicsi asszony, amikor átölelte. – Sokat fogtok együtt bölcselkedni, szinte látom.
Az Iza mama szalonja még új volt, friss, virágos, fiatalos. A széles, nyitott ablak rózsás függönyeit felduzzasztotta a tréfás tavaszi szél – és lenn az utcán, a puhán robogó fogatok csillogásán ujjongva, kacagva futkosott a napfény.
Iza mama egy rózsaszínű bébét mulattatott, és borzasan hempergett mellette a szőnyegen.
Így találkoztak.
A leány gyanakvó ellenszenvvel – szinte félszegen nyújtott kezet —, a fiú megnézte jól, tetőtől talpig – és mosolygott.
És találkoztak azontúl nagyon gyakran, véletlenül szinte mindennap.
Érdekes leány – furcsa – mondta az asszonyhúgának a fiú, Péter. – Okos, mint egy asszony, és naiv, mint egy gyerek. Furcsa.
Nagyon eszes fiú, gondolta Magda, a leány néha, amíg otthon előkereste a könyveit. Okos, és ami fő – nem veszedelmes. Lehet vele beszélni affektálás nélkül. Azt hiszem, már észrevette, hogy nekem nem kell udvarolni, mint a többieknek.
Pedig ezt még akkor nem vette észre a fiú.
Világos, gondolta – hogy itt egy kis szerelemnek kellene jönnie. Csinos, elegáns kis flörtnek, amit okosan lehet csinálni, és épp a kellő időben befejezni. Soha nem volt ennél kínálkozóbb helyzet.
És így vélekedtek mások is. Izácska meg a férje meg mind a nénik, akik odajártak uzsonnázni. Kérdezősködött a Baba is, dúdolva halkan a csipkepárnái közt, a maga nyelvén: – Igaz-e? Hát igaz?
Magda kiemelte, az ölébe ültette – Péter fölé hajolt, és összerebbent a hajuk.
Világos, hogy így kellett volna folytatniok, hogy végezhessék valami enyhe könnypermeteggel, leánycsalódás borús kis álmával, ahogy szokás. Most mindjárt el kellett volna pirulni a leánynak fülig.
Nem pirult el. Felállt, elsimította a haját, és míg a tükörbe nézett, azt mondta: ohó! Azért sem!
Péter elnézte a hűvös szemű, délceg leányt, és olyan érzéssel, amiben csodálkozó öröm is volt, mondotta magában:
– Hátha ez más! Ha nem olyan, mint a többi?
És mégis – csupa szokásból talán, a rendes módszerét próbálgatta. Egyet a sablonok közül, amiket ő maga unt már legjobban.
Ez leány – nobilis, jó – tehát nagy gyönyörűsége telhetik a térítőmissziókban.
És szörnyű elvetemültséget fogott magára. De mennyire csodálkozott és gyönyörködött; amikor nem látott a leányon meglepetést, elszörnyülködést. Magda bólintott, szó nélkül, megegyezően, mintha mindez így volna rendjén. Asszonyokról beszélt és minden egyébről. A leány megint bólintott; egyszerűen, nyugodtan, mint aki mindent megért.
Ez