éve, mióta vizsgázni küldtek a zeneakadémiára. Akkor láttam embereket, világiakat, beszéltem velük, csak keveset, alig emlékszem, de azóta sokat gondolok rá. Hogy mennyi mindenféle ember lehet a világon, és hogy a zeneszerzők milyen emberek lehettek. Az életük.
– Az élet, az minden, nővér. Úgy szeretnék mindent látni, megérteni; fogok is, amit csak lehet. Hogy lehet így élni, minden nap egyforma és minden év és minden apáca. Ott künn a világban mennyi csodálatos dolog van. Szeretném, ha több színt lehetne látni, mint azt a rongyos hetet, és még többféle volna a tarkaság. Hátha én valami újat találok. És az ember a legérdekesebb.
– Sokat olvastál, látszik. Szebbnek látod a valóságnál talán. Vagy igazán szép? Lehet! Sohasem éreztem valami olyan különösen, amit “hivatás”-nak mondanak itt, de talán a többi sem, csak magát ámítja. Hisz igaz, Istennek szolgálunk. Nézd, ugye, nem mesélsz ezekről a társnőidnek? No nem, ne haragudj, hisz tudom. Csak eszembe jutott.
Megfogta a két vállam, és hosszan, különösen a szemembe nézett. Aztán lesütötte a szemét, és a kendője rojtját igazgatta.
– Azt akarom mondani, nézd, vidd vissza a könyveidet, és ne adj többet. Zavar engem az olyasmi, késő már és más, egészen más. Mondd, te tudnál szeretni egy férfit?
– Azt hiszem, nagyon fogok. Az lehet a legszebb.
– Ejh!
Intett, elfordult gyorsan, ahogy szokott.
Langyos, tavaszos idők jöttek, bolond, fuvalmas idők, és Annuncia nővér egy délután leszöktetett a kertbe. Mondjam, hogy ő adott dolgot, kottát másolni. Milyen szép volt. A kertész már bontogatta a rózsatőket, a vetemények alá már ástak, és apró, bátortalan dudvák nyurgán és félszegen bújtak ki a földből. Együttes ritmusban lépkedtünk kart karba öltve, és olyan enyhe, olyan megolvadott és fiatal volt az egész világ. Tele voltam tervvel, hittel, akarással, ki-kitört belőlem.
– Hogy mászik az idő! Egy évet tanítani kell. Milyen későre jutok Pestre, mennyi minden történik ott azalatt, és én nem mondhatom el majd, hogy ott voltam, szemtanúja voltam.
A nagy fiatalságomban én akkor még eseménynek hittem minden újságszenzációt és történelmi pillanatnak minden kormányválságot. Hát még a művészetek, alig láttam odáig képet meg szobrot. Annuncia csendesen, szegett fővel lépdelt mellettem.
– Ne siess úgy! Csalódol, félek.
– Akkor megnyugszom. A csalódás is az Élet, de ha nem próbálnám, örökre nyugtalan volnék.
Hallgatott. A földmunka zaja is elcsendesült már, a kertész sem dolgozott, valahonnét szúnyogok jöttek, és nagy rajokban táncoltak a levegőben. Az ó-épületben csöngettek, és egy nyitott ablak felől zümmögő hangfoszlányokban hozta a szél az Ave kar-imáját. “Íme, az úrnak szolgáló leánya, legyen nekem a te igéd szerint!” Ijedten fordultam meg.
– Maradj. Majd kimentelek, az én dolgom.
– De a leányoknak már feltűnt, hogy milyen jó hozzám, soror.
– Hát aztán?…
Egy fához támaszkodott, és mélyen lélegzett. Sápadtnak látszott egy kicsit a nagy, részeg tavaszban, a szemét lehunyta, és zizegett a fején a hószínű, porcelánmerev, groteszk fejdísz, a fátyola pedig nagy, fehér foltban esett a barna fatörzsre. És egy percre újra éreztem azt a különös mélységet, azt a létezőt, aminek a kifejezésére talán csak évezredek múlva születik meg a szó; éreztem valamit abból, amikor két elzárt egyéni lét egy pillanatra átlátszóvá lesz egymásnak. Megfogtam a kezét.
– Nővér, hagyja itt ezt az egészet, jöjjön ki az életbe. Majd segítek.
Csendesen ingatta a fejét.
– Késő! Ne zavarj, ne, nem értem én azt. Hát tudom én, hogyan kell ott kinn viselkedni és öltözni, és beszélni az emberekkel? Hova mennék? Keressem a külföldi rokonaimat? Mindjárt harmincéves leszek, késő!
A messzeségbe nézett, a nagy kőfal felé, amin ő már nem fog túllépni soha.
– És tudod, a fogadalom. Itt megvetnének, azzal indulnék az életbe. Neked jó, kicsikém, milyen jó neked.
Elcsuklott. Az arcához hajoltam; patakzott a könnye.
Aznap feddést kaptam a felügyelő öreg sorortól a késés miatt, a társnőim pedig mosolyogtak, jelentős hallgatással, néma megértéssel. Bosszantott a dolog. Ejh, mi ez? Az ő nyelvük, az ő külön világnézetük, akik évek óta nevelődtek itt benn, de én az életé vagyok, az értelmes, lehetséges, erős és igaz dolgoké, és titokban egy férfiról álmodozom, aki el fog jönni, erős és szép lesz; meg fog hajolni előttem alázatos könyörgéssel, aztán parancsolni fog nekem. Én nem szenvedhetem ezeket a buta növendéktempókat. Ezt a járványos, klastromi levegőt.
Azontúl elkerültem a nővért az ízlésem ösztönszerű egészségével. Időm sem volt, vizsgák jöttek, apró rettegések, sikerek, szenzációk, s a diplomámban jó kalkulus díszeskedett a zenéből is. Igen, el kellett búcsúznom az én szomorú barátnőmtől.
Útrakészen, kesztyűsen mentem a szobájába. Már ledobtam volt a csúf intézeti uniformis-gúnyát; az én kedves kis utcai ruhámban egyszerre szabadnak, igazinak, visszavedlettnek éreztem magam. Nehéz esztendő volt az önkéntes fogság ez éve, csak azért, hogy megmutassam a rokonoknak… Hát megmutattam; a köteles évemet sem itt az anyaházban, hanem egy nagy, délvidéki város kicsi klastromában kell leszolgálnom. Az már nem fogház. Új élet, levegő. Azt hiszem, egy idegen kisasszony lépett be az alakomban a szegény, zongorás sororhoz. De ő felém sietett, kitárta a karját, aztán fáradtan lebocsátotta megint
– Kicsikém, milyen szép vagy! Milyen más vagy!
Rossz, közömbös, türelmetlen voltam, egykedvű frázisokat daráltam; az utcát akartam látni már, a várost, az életet. És valami álságos röstelkedés nem engedte, hogy igazi istenhozzádot mondjak neki, a lelkem – a lelkének. Ejh! Még ő maga is azt hihetné, hogy ostoba, klastromi járvány. Lázongtam a lehetőség ellen is, meg sem kísértett az a gondolat, hogy minden jogosult, ami van.
Rám nézett Annuncia nővér… Nem tudom, azóta én csak férfiszemben láttam azt a nagy, megrémült szomorúságot, egyszer, mikor kettészakadt egy régi álom, és valaki öt percre el tudta hitetni magával, hogy értékeset, igazit veszít, amikor egy asszonyt veszít. De hát mit veszít bennem ez a gyerekszívű öregedő apáca, hisz még a lázongásai nyelvén, a zenén sem értek. Én voltam-e neki a híd, mely félszeg, bátortalan asszonyálmait az igazi forró “világ” felé hajtottam, amelyet nem ismerve, rettegve áhított? Vagy ő kapcsolt engem e furcsa, elmúlt századokból ittszakadó embersziget világához, és most érzi, hogy a múltból a jövendőbe rohanok el. Vagy csak beteges szenzibilitás, idegbaj; igyekeztem józanul magyarázni, már akkor sokat olvastam, de még nem mindent. Egy percre eszembe jutott az a téli alkonyat a zongoránál, mikor megvérezte a kezem.
Mikor a búcsúszó elhangzott, még mindig fogta a kezem a soror. Aztán átölelt, gyors, rebbenő asszonyi mozdulattal, és megcsókolta a szájával a szájam. Soha nem csókolt meg engem úgy senki azóta sem, forrón, lélekvesztetten, igazian. De hát miért?
– Ostobaság, ostobaság – mormogtam lemenet a lépcsőn. Szégyelltem valamit vagy bosszantott, hogy nem értem, vagy féltem a megértéstől. Csakugyan volnának-e sajátos beidegzések, színek a violán túl, amikre a szót majd csak évezredek múlva egy késő unokánk fogja megtalálni?
1906
Utak
A szőke tanár, az operációiról országos hírű műtőorvos,