nem lett volna itt szabad. No, még fél óra van hátra, még kiszáll a füst.
Felkönyökölt, és valami bohém közvetlenséggel gyorsan egyébről kezdett beszélni. – Még meg sem kérdeztem, Mariska – mondja —, szereti maga azt a Vaziliust? Azt az újságírót, akinek a menyasszonya?
A leány hátradőlt a karszékben. – Még nem tudom, mi az, amit szerelemnek hívnak. Furcsa, ugye, hogy ez késik nálam? Próbáltam már forszírozni is – nem megy.
– Az intellektuális fejlődése nagyon is gyors és határozott lehetett, az elnyomta a többit. Az alsó ajka valóban keskeny. De hát, ha szerelem nélkül megy férjhez – nem gondolja, hogy ez erkölcstelen?
A leány kissé zavart lett.
– Felteheti rólam, hogy ezt megmondtam neki. Igaz, hogy ő most se lát, se hall – de azt hiszem, hogy nem sodrom veszedelembe. A vérmérsékletem elég garancia, hogy megmaradok az élet korlátai között. Bogdán a legjobb ember.
– Lám-lám! Korlátokat emleget egy szocialista író leendő felesége. Nézze, hát maga valóban szentnek tartja a megszokás törvényszerűségét, az élet mostani rendjét, szóval, a megrögzített morált?
– Betéve tudok minden elméletet ellene – mondta a leány védekező pillantással —, de valójában semmi sem késztet engem a kitámadásra. Ez a csata idegen tőlem, nincs semmi közöm hozzá.
– Maga tetszik nekem – mondta hirtelen a férfi, és most valóban könnyed akart lenni. – Sajnálom a rokonszenves szép arcát, okos szemeit, tiszta homlokát, üde formáit – hogy a tanításban kell elkopnia. A szeme majd fénytelen lesz, a haja csapzott és poros, fakó, mert nem ér rá gondozni – hogy elkopik a hangja, rekedt, zörgő lesz és a járása dobálódzó, súlyos, mert sokszor kell majd sietnie.
Elhallgatott – gondolkozni látszott az összefüggésen azzal, amit még mondani akart.
A leány szó nélkül várta.
– De hát így kívánja ezt a kopott, ósdi törvények rendje. Pedig minden ember egy külön világ – külön jogokkal, törvénnyel, külön erkölcsi kódexszel, és mindenki csak a maga belátásának felelős. A morált mérték után kellene szabni, ehelyett buta kényszerzubbony.
– Ej, ha!
– Miben állana például az asszonyi becsület? Ne csábítsd el a más férfiát – ne kacérkodj puszta hiúságból, és ne dicsekedj a kosarakkal, amelyeket adtál. Ennyi az egész. A többi lázító erőszak.
– Mindezeket már mondta valaki.
– Tudom, de mégis igaz.
– És a férfiak?
– Mi, a látszólagos egynejűségünkkel, csúnya falánkságunkkal, túlzott hajszáinkkal – ordas gazemberek, mocskos kutyák vagyunk. De higgye el, mindegyik ilyen gazember képes üdén, naivan, szelíd és tiszta faunmosollyal simulni hozzá a föld puha füvéhez – mert a földön aranyszín porzó hull a virágbibéről, és feszült izmokkal hajszolják, teperik egymást a gyönyörű vadak.
– Valóban költői – csúfolódott a leány, és a földre nézett. – De ha csak ez van a korlátok mögött, magtermelő bibék és a nekivadult állatok – akkor inkább csak hagyják meg a spanyolfalaikat.
– Ne felejtse el, hogy a virágoknak színes, jószagú leveleik vannak, s a szarvasbikának gyönyörű, koronás ágboga, pedig ez nagyon terhére van, mikor csak éppen ünőt keres. Vannak furcsa dolgok, éppen a szerelem körül. Az ember például szeretné telepazarolni a gondolatai asszonyát minden földi jóval, emberileg tökéletesnek látni – az ember szenvedni vágyna érte, és hűséges akarna lenni hozzá.
– Az ember állat ugyan, de sima testű, egyenes járású, tagolt beszédű, és – magasztosan szeretkező állat.
– És a korlátok – lássa – ezt ölik meg az emberben. Ha köteles vagyok valakit anyagilag ellátni, ha a hűség parancs, mely kijátszható, ha tudom, hogy őt is a kényszer fűzi hozzám, mert ő a parancsot nehezebben játszhatja ki – ejh!
– A házasság ellen semmi sem bizonyít – szólt közbe a leány merészen —, mert még nem próbáltuk meg a világot szabad szerelemmel. És ha már úgyis haldoklik, meg kell várnunk a halálát.
– Maga csakugyan ráér, gyermekem, de én már öreg vagyok. Úgy, nevessen! Milyen szépen tud nevetni. Ha tudná, mennyi minden rejtőzik felébresztetlenül egy ilyen öreg kujon lelkében. Odalenn délen láttam egyszer egy ráncos héjú, sötét gránát gyümölcsöt, de amikor széttörtem, belül piros volt, fehér magú, mint egy eleven, kacagó száj – és csurrant a vére.
Kissé közelebb hajolt.
Csodálatos arca volt, nyalábosan elhúzódó, mozgékony izmokkal, amelyek közt mélyek voltak a barázdák, hamis fogsorával, gyanúsan sötét bajuszával, gyér hajával és mélységes, szép szemeivel.
Odakinn zaj hallatszott.
– Jaj, talán már hozzák is szegény nénit – mondta a leány felriadva.
– Igen, most mennek a szolgák a hordozó ágyért. Tehát sikerült.
– Röstellem, hogy elraboltam itt az idejét.
– A házamban úgyis nagy felfordulás van – magyarázta az orvos, és megzavarva, kelletlenül állt fel. – A feleségem meg a leányaim csomagolnak, holnap reggel indulnak Abbáziába. De ezt leszámítva, elhiheti, hogy én nagyon kellemesen éreztem magam a közelében. Szokatlanul kellemesen.
A leány megbólintotta a fejét, és ő is felállt. A férfi akkor kezet nyújtott neki.
– Lehet, hogy bolondokat is beszéltem, én megrögzött vén dilettánsa minden szépségnek. Nem kell azért haragot tartania. De hogyha szüksége lesz rám, és elfogadja a szolgálatomat, juttassa hozzám az írásait. A lakásom címét megtudhatja itt a portásnál, és – például holnap délután otthon leszek, megbeszélhetnők a dolgokat.
Mariska már nem felelhetett. Az ajtó feltárult, és két fehér zubbonyos szolga hozta széles bőrsaroglyán a beteget. Az arca ólomszínű volt, és a feje oldalt kinyúlt, mint valami tetemé – a dereka szarvasbőrrel átszorítva, nagy biztosító tűkkel megtűzdelve. Egyszerre sürgés-forgás támadt.
A tudós professzor Mariskához ment, és biztosította a jó sikerről, egy apáca a beteg fölé hajolt vakítóan fehér fejdíszével, és éterbe mártott kendővel törülte a beteg arcát. Azután csakhamar megtelt a szoba érdeklődőkkel. Asszonyok, ismerősök jöttek, a Neszti néni távoli rokonai, vidékről felkerültek, akik a hangos beszédet és provinciális otthonosságot még nem szokták le; nekidőltek az ágynak és fontoskodtak, szörnyülködtek – míg az ébredező leány halkan, még mindig kábultan dünnyögte
– Ne mozgassák!
Mariska tovább terelte őket az ágy közeléből. Egy darabig suttogtak még, aztán lassanként oszladozni kezdtek. A tanár utasításokat hagyott. Krammer Dénes elbúcsúzott, és a betegszobára ráborult a csöndesség. Mariska egyedül maradt a betegével. Az halkan felnyöszörgött néha, mert egyre gyűrődöttnek érezte a lepedőit, és lenn az utcán kavicshordó munkások zörögtek élesen, bántóan; később elszunnyadt – néha lábujjhegyen jött be egy apáca —, és halkan, észrevétlenül elmúlt a nappal.
Az éjszaka is, óvatos, szelíd zümmögéssel, elkezdődött a kórházban. Egy távoli teremből még beszéd hallatszik, és átütődnek a hangok néha, mint a falhoz csapódó esti pillangó szárnya zizzenése. Valahol kulcsok zörögnek, lépések halnak el, majd a közelben egyenletesen koppanó, picike nesszel hangzik a vízcseppek esése,