a zsebéből valamit – egy violaszín, ezüsttel hímzett, habos selyemszalagot. A stóla volt.
– Nálam maradt a gyóntatáskor – elhoztam hozzád —, ma megesküszünk – akarod?
Bólintott és odatartotta a hófehér, gyönyörű virágkezét – a jobbot, ahogy esketéskor szokta a menyasszony. A pap átszorította a szentelt ruhával a szerelmese csuklóját, odakapcsolta szorosan a magáéhoz.
– Sohasem leszel a másé – gondolatban sem —, ugye?
– Nem leszek.
– Mondd utánam az esküt.
És utána mondta forma szerint, híven; – holtomiglan – holtáiglan…
Még nem alkonyodott – csak felleges volt a tavaszi délután, akárcsak a minap, amikor ő járt gyónni. Azóta már elvégezték a falu öregasszonyai is mind – valamennyi szomszédban az ünnepre meszeltek, tisztogattak, és a nyitott ablak alatt néha trécselő fehérnép lépegetett el. Egy percben valaki mintha alattomosan, oldalról beleskelődött volna a szobába – az egyik függönyre sötét árnyék esett. A leány felugrott, és kihajolt az ablakon.
– Maga az, Antalné szomszédasszony?
– Engedelmet kérek – én néztem itt, hogy honn van-é? Már csak, gondoltam, megmondom a kisasszonynak is az újságot.
Az anyóka arcán szélesen mosolygott a büszke öröm. Látszott, szüksége van valakire, aki meghallgassa – minél előbb.
– Mi újság, Antalné?
– Hát csak, hogy megvolt a fiam kézfogója máma. Kerekes Linával – bizony. Hála az én Istenemnek, nagyon jól jár vele – első gazda lánya, meg dolgos is, derék. Most is ott mulatoznak még a vőfélyes népek. Így már nem a farsangon lesz a lagzi, de az mindegy.
Még ott hálálkodott egy darabig, fogadta a jókívánást, aztán elkocogott. A leány visszaült a helyére.
– Házasodik a szeretőm – duruzsolta tréfás búbánattal —, most már csak árván maradok én örökre.
– Gyönyörű kis árvám!
És folytak megint az édes, bolond nagy hazugságok, amik olyan végtelenül igazak, amíg még melegek az ajak tüzétől, amely kimondta őket. Csak addig – de addig nincs a földön igazabb szó hátuknál. Mikor aztán kihűlnek, elfakulnak – éppen olyanok lesznek, mint más egyéb szó.
– Örökre!
Mikor a legboldogabban ostobák voltunk, akkor is tudtuk, hogy az őrültség – ez a szó. És mégis ezt kívánjuk, sürgetjük egymástól, minden szerelemben, mert minden mértéke ez; úgy hiszed-e, hogy örökké fog tartani?
– Hallgass rám – mondta a pap, és megfogta a kezét. – Most elmegyek én – ugye, nem akarod, hogy csak mához egy évre lássalak. Nem akarhatod! Én nem jöhetek ide – hisz tavaly te féltél az emberektől, te küldtél; te sem jöhetsz hozzám, és nincsenek szüleid, hogy oda elmehetnél. De ha itt júniusban elvégzed, a baranyai nagynénédhez mégy, ugye? – Hallgass rám – meg kell tenned, amit kérek! Pesten átutazol. Ott meg fogsz várni engem, találkozunk.
A leány a kezére hajtotta a fejét, és makacsul, sápadtan nézte az album rézcifráját az asztalon.
– Találkozunk – zavartalanul – egyedül – irigy nézéstől távol. Ne félj – nem vagyok én egészen gonosz —, nem, ne félj – de lásd, nem lehet másképp.
A leány érezte, hogy felelhetne valamit. Hogy igen – másképp is lehet —, a baranyai nénjénél is, ha ő vizsgára készül, tanár akar lenni, és az ő egyetlen nőrokona megérti a dolog színezetét. Okos, higgadt és helyes beszédeket mondhatott volna feleletül – és mégsem szólt semmit, hanem nézte az album rezét, és az asztalfutó rojtját osztotta el szálankint az ujjával. Érezte, hogy egyedül, rejtve, fátyolosan fog Pestre menni.
– Eljössz – igen, kell. Majd megírom, melyik szállóba megyünk – és az időt pontosan. Eljössz, eljössz. Csak úgy tudok élni, dolgozni.
A leány egyszer még átremegett a szálloda gondolatára. Ijesztette a rideg környezet, a tisztátalanság levegője, idegen bűnök otthagyott mocska. – Aztán megint lehajtotta a fejét, mert a férfi a haját csókolta. És ő érezte, biztosan érezte, hogy ebben a percben a férfi sem gondol, nem akar semmi rosszat, a rossz valahol ott gomolyodik, alakul, színesedik még a ködlő jövőben, a pillanatok fölpattanásában.
Megállapodtak – bár csaknem hangtalanul —, búcsúztak néma csókkal, és a leány egyedül maradt a nehezülő estében.
Félrehúzta a függönyt, és bágyadtan fúvatta a fejét a tavaszi éjszaka készülődő, berzent fuvalmaival. Már csendesség volt – a pallón nagy néha kopogott végig néhány megkésett kocsmás vagy kútra járó.
– Jó estét! – mondta valaki egészen csöndesen a közelben. Csak ennyit – semmi többet. Nem is mentegetődzött, pedig már rég ideje állhat ott, a falhoz lapulva Antal János, a szomszéd. A lány zavarba jött egy kicsit, és most egyszer elfelejtett mosolyogni.
Valamit pedig mondani kellett. Mit keres itt? – Nem, ezt nem kérdi meg.
– Jó estét, János! Hát hallom a hírt, örülök is neki, János! Nagy szerencse az – olyan derék meg gazdag leányt kapni feleségül.
– Elveszem, igenis! – mondta a legény egy kicsit kemény, valamivel birkózó hangon.
– Csak aztán meg is kell azt becsülni!
– Nem leszek rossz hozzá – ha a kisasszony azt akarja…
– Hogy én? – Igen – én azt akarom, János!
A legény, mintha meghorkant volna egy percig, valami szokatlan görcsös torokhangban akadt meg a szava, és leszegte a fejét – pedig az arca úgyis sötétségben maradt.
– Csak annyit mondok – zihálta gyorsan – és elakadt. – Csak annyit mondok – hogy ha a kisasszony parasztleány volna – még parasztember úgy nem szerette a feleségét, ahogy én tudtam volna szeretni.
Megfordult – nehéz, ütődő léptekkel sietve végigment a házfal mellett. A leány pedig nagyon sokáig – egészen éjfélig és még azon is túl nézett utána a sötétbe.
1907
A jó barát
Újra az asszony és újra egy férfi, akik együtt barangoltak messze utakon, de ezek nem a temető útjai voltak. Gyönyörű, puha ősz volt akkor; apró gyermekhalottakat csak ilyen napon volna szabad eltemetni; – sárgán, csodás, gyönyörű pazarlással hullott a fákról az aranyeső, s az édes, szomorú bíborarany színével a kert, az út, az erdő mind tele volt. Semmi vad ujjongás, rikoltó, lármás szerelem, hangos madárzaj – csak valami megolvadt, áttetsző nagy csendesség mindenen. Ők a város szélén jártak, gyérülő, apró házak felé, keskeny utakon, s a férfi nyugtalanul unszolta az asszonyt.
– Siessünk, siessünk!
Az asszony ránézett. Nem értette. Hisz semmi, semmi nem késztet ma sietségre – hallgatag, aranyos délután, mélységes, álmatag napsütés, a békés apró szatócsboltokból, kibóbiskoló nyájas idegen arcok – a fákról is úgy hull a levél – bevárja egy a mást – és egyre, egyre esik —, miért kellene ma sietni?
– Majd megmondom. Ha kiérünk – a vetésen túl —, a szőlők alatt megmondom majd. Siessünk.
És siettek.
Az asszony hosszú köpenye végigsimult