katonatiszt is volt ott, de ma minden csendesebben ment, mint egyébkor. A zongora mellett Kallós Ágneske ült, fehér ruhában, koszorúba rakott nagy hajával, az István menyasszonya. A nagybátyám gyengélkedőn járt körülte, bár a jegyességük nem volt nyilvános még; grószi az anyjával kedveskedett. Lám – gondoltam keserűen —, ezt hát megcsinálták a hátunk megett! Eszembe jutott, hogy István a napokban anyagiakról beszélt anyámmal, pipaszó mellett egy vacsora után, míg a grószi kötőtűi egyenletes, nyugodt mozgással csillogtak a lámpafényben. Én lopva felfigyeltem a számokra; hogy mennyit fogyatkozott meg a mi pénzünk nevelési költségek, utazás, bálozás címén; s az anyám özvegyként kapott része milyen kevésre zsugorodott. És hogy mennyivel fogják most már kielégíteni örökrész gyanánt őt is meg a két nővérét. Mama erőlködve, kényszeredett komolyan hallgatta, és néha kissé zavartan bólintott. Valamit alá kell írnia – mondták —, de láttam, nem érti jól. Világosabban kellene beszélniük, gondoltam gyerekésszel, arról is, hogy mennyi az összes vagyon. És először támadt az a határozott érzésem, hogy mennyire nem eszes asszony az én anyám! Igen, minket jól elintéznek, a két fiú már szemináriumban, kadétiskolában, ahogy ők akarták; és anyámmal könnyű elbánni. Ez volt bennem az első kiábrándulás a családom nagyra tartott öregjeiből.
– Miért nem akar őszintén beszélni velem? – faggatott Vodicska már néhányadszor a szalon e csendes sarkában. – Azt hiszi, nem látom jó ideje már, hogy magát bántja valami, Magduska!
Nem tudtam volna megmondani hirtelen, jólesik-e most ez, hogy meghat-e, vagy feszélyez a gyöngédsége. De nagyon szerettem volna elsírni magam.
– Nem, semmi bajom – feleltem —, tán csak fáradtnak látszom az utazástól.
– Fáradt és szomorú. Régen figyelem én már. Megmondjam, mi bántja magát, kedves, kedves kis Magda? Hát ne szégyellje a könnyes szemét! Lássa, lássa, mégis én ismerem magát a legjobban itt. Maga sokkal különb a környezeténél, értékesebbnek, jobbnak született, nem való ebbe a léha, hetvenkedő, cinikus világba. Maga körül csupa dorbézoló, tudatlan, durva férfi, csupa páváskodó, gőgös szívű asszony volt mindig: és akaratlanul, tudtán kívül is egyebet keres. Jóságnak hívják azt, munkának, élethivatásnak, Magduska, meg igazi, családi érzésnek.
Ránéztem, hirtelen felszárított, bámuló szemekkel. Hihetetlen nagy zavar volt bennem ebben a percben. “Talán igaz ez, talán igaz!” – dobbant fel valami a bensőmben. Senki, sohasem beszélt velem ilyen komolyan, atyáskodóan még… De rögtön előtört valami gúnyos szégyenkezés bennem a könnyeim, az elérzékenyülésem miatt. “Eh, nevetséges dolog így papolni, mint valami öreg professzor! – türelmetlenkedett a másik énem. – Hogy mer bíráskodni a hozzám tartozók felett? Örülhet, ha!… Ó, mintha én valami sátánfajzat lettem volna mostanig, akit most megtérít. Nem, mindezt másképpen kellett volna mondania, egyszerűbben, röviden, és nem ilyen felülről beszélve hozzám. Ki ő?”
– Nem – mondtam gyorsan, dacosan —, én sehogy sem vagyok elég jóravaló a maga ízléséhez. Miért is foglalkozik velem. Vannak lányok, akiket készen találhat, ilyen Ágnes-formák például. Én csakugyan rossz vagyok, ne törődjék velem!
– Gyerek, kisgyerek! – mondta, és csendesen ingatta a fejét. – Rosszul értett. Egyszer majd mégis be fogja látni, hogy a legigazibb barátja én voltam.
És karját nyújtotta, kissé kedvetlenül tán, hogy nem folytathatja ezt, mert mindenki felállt már, és asztalhoz kellett kísérnie.
– Mi volt ma köztetek? – kérdezte anyám, mikor mindenki elment. – Megkért?
– Hagyjanak engem békében! – mondtam, és becsaptam az ajtót. Az elsötétült szobában a zongorámra borultam, és sírtam.
Pár nap múlva volt a Gazdaegylet estélye, ezen az ártatlan néven a farsang első nagy és leginkább zártkörű bálja. Hanika, a Lipi szenzál varróleány húga megint lázasan újította, áthúzta, frissítette a pompás ruhánkat a debreceni bál után. Anyám álmomból vert fel előtte való este, mert elfeledtem citromos crême céleste-tel bekenni a karjaimat s a nyakam, a hajam vuklikba sodorni és ócska kesztyűt húzni éjszakára.
A bálon ott volt az egész vidéki társaság három vármegyéből; de a városiak közül csak mi, Kallósak, a Reviczkyek s a Zimánok. Az uradalmiaknak minden évben szokás volt a forma kedvéért meghívókat küldeni, de mint rendesen, most sem jött el senki közülük. Pedig az egyszer grószi maga szólt Vodicskának, és kijárta, kiügyeskedte a szíves fogadtatást néhány hangadó családnál. De nem jött. “Asztallábhoz kötötte a mami, nem ereszti!” – mérgelődött anyám.
Én habos, sokcsipkés kék selyemruhában voltam akkor, anyám arannyal hímzett sárga brokátban. Mikor beléptünk, megint egyszer fellobbanó szívvel éreztem, hogy még mindig az elsők közt vagyunk.
A szomszéd megyeiek egy csapatban jöttek be az első tourok után; pillanat alatt megismertem köztük Tabódy Endrét. Ránéztem kényszerítő, kitartó, heves asszonyi tekintettel, kérdőn és bátorítón. Ujjongva és ámultan láttam, hogy megérzi, nyugtalan szemmel, keresve néz körül, aztán elváltozó, meglepett arccal vesz észre, és rögtön felém tart. “Mit akarok vele? – Mi van most velem?” – kérdeztem magamtól hirtelen.
Táncba fogtunk, és éreztem, hogy megint látványosság vagyok; az emberek megállnak, hogy bennünk gyönyörködjenek. Szálltam a szép, karcsú legény karján félig behunyt szemmel, és arra gondoltam, hogy a tánc öröme máig szegényes és balga játszódás volt csak – ez, így az igazi, most tudtam csak meg a jelentését. Eddig csak a testem ringott, és kábult el, a vérem káprázata szállt körültem csak csalóka mámorban; de most a lelkem legmélyén, legigazabban nyílott és pattant fel valami, és ez az eggyéolvadás olyan benső, csudálatos és tiszta, hogy nem lehetne nevet adni neki. Milyen jó vagyok én most, milyen igaz, komoly és becses; hisz ő törődik velem, nem felejtett el, már akkor is komolyan vett, a nyáron.
Szántszándékkal álmodtam vissza a jegenyéket és a holdvilágot, az ezüstszínű port s a messzi, messzi mezőt. Most valami távoli, drága mesekékség játszott ez ábrándképen, itt muzsika szólt, és ragyogva, illatosan repült, szállt minden, a fiatalság, az öröm… Egyszer, most az egyszer még!
Szédülten a fáradtságtól és mámortól értem a helyemre. Endre anyámmal váltott néhány udvarias szót. “Ó, persze, a nyíri Tabódyakból! Csak nem a Pásthy Anna fia? Lehetetlen! Kedves anyjával együtt voltunk a nevelésbe!”
Csárdásra zendült, és megint ő vitt el. Néhány idevaló ismerős, akik rám várva lézengtek, tréfás méltatlankodással léptek anyámhoz. – Telekdy megint mellette ült egész este, és csak a négyest engedte táncolni nagy kegyesen. Csak mikor a szupécsárdás véget ért, vett elő korholva, megütközve az anyám. “Mit csinálsz? Legyen eszed!” suttogta fojtottan és kicsit zavartan. Mintha maga sem tudná biztosan, hogy vélekedjék a dologról.
– Szeretem, szeretem, szeretem! – hajtogatta hevesen és makacsul, és magához szorította a karom. Bolond és boldog és fájó és új volt ez a szó, olyan meglepő és különös, mintha sohase hallottam volna azelőtt. “Mint két összekötött csónak” – gondoltam, amíg a karján végigsétáltam a báli termen.
– Magda – súgta fülembe a vacsoránál, mikor az első pezsgőket kitöltötték, és drága, csacsi, meghatott és ügyetlen szavainkat, viselkedésünket nem lesték végre egy percig: – Magda, egyetlenem, várjon rám! Egy ideig. Nem tudom, hogy mi lesz – magam sem képzelem el még, hogy miképpen —, de megbirkózom mindennel magáért. Várjon, amíg legalább gondolkodhatom ezen!… Azt mondják, menyasszony…
– Nem énrajtam múlik ez mind, Endre