a család jólétéért akarta volna anyámat. Aztán meg Vodicska! Igen, az uradalmi mérnök, bírói szakértőképp, megakadályozta mostanában valami kis kétes birtokrendezési ügyeskedését.
Csakhogy azt is jól tudtam, miért kel ki grószi olyan heves-hirtelen a Vodicska fiú védelmében. Hogy a tél végén már volt valami házassági terve énvelem, s a sánta lábú Kendy Elemérrel, akire nyolcszáz hold néz. Nem sikerült, azok kevesellték az én vagyonom.
Akkor először öntött el hirtelen valami keserűség a tehetetlen voltom, lányi kiszolgáltatottságom éreztén. De nem lelt kifejezést; visszafojtódott hamarosan a családi fegyelem és szokástisztelet megnyugtató, mert sehova nem fellebbezhető rendjében. “Grószi legjobban tudja!” – gondoltam végül is megenyhülten.
6
Még csak a második farsangom volt ez; tizennyolc éves múltam. Csak nagyon lassankint, mint valami kelletlen rossz szájízzel ébredés, ért hozzám néhanapján egy kis korai és gyenge csömör.
Az idén majd szinte ugyanazok a fiatalemberek járták a táncot, de egy-kettő vőlegény lett a tél elején; hivatalnokok, igénytelen, alig észrevett lánykákat jegyeztek el csöndesen. Egy rokon fiú más megyéből hozott feleséget; a nagyobbik Reviczky lány kedvéért kilépett egy idegenes beszédű, szőke és csinos főhadnagy.
Néhány új leányt is mutattak be, és felijedve lestem: nem szebbek, ügyesebbek-e nálam? Nem, az én udvarom körülbelül együtt maradt azért. Csak mintha valahogy más színt kapott volna tavaly óta minden, fakóbb lett, megszokottabb és szegényesebb. Uralkodtam még, de már nem mentem újdonságszámba; nekem se volt már újság az egész. Még élvezni tudtam a tánc szédületét, de utána már eszembe jutott a Telekdy fanyarkodása néha: “Mire ez az együgyű ugrálás, ez a rángatódzó éjszakai robot? Cél ez?”
Az volt éppen a baj, hogy már nem önmagáért a ragyogás, szereplés, keringés öröméért volt az egész. Az öntudatlan átengedtségből fel-felérezve, hazamenet sokszor kellett arra gondolnom már: vittem-e előre ma a dolgomat, közelebb jutottam-e a köteles célhoz: férjhez, jól menni férjhez!
Az otthonunkban változott meg lassankint a levegő; ingerültséggel, feszültséggel volt tele néha. Mind ritkábban volt úgy, hogy mulatság után egymás ágyszélére ülve anyámmal élvezettel beszéltük volna meg együtt az este emlékeit, megjegyzéseket, bókokat, apró eseményeket. Most néha konokul hallgattunk már, mintha mindegyik külön, idegenül hajszolta volna önző érdekeit. Néha rosszakarattal csúfolkodott anyám egyik-másik nevetséges báli alakon; pedig azelőtt rá sem ért észrevenni az ilyeneket. Szegény, vénülő két Tyukody kisasszony, távoli rokonaink, az ő bocskorosnemes-gőgjükkel, nevetséges, hangos parlagiságukkal! Ők lettek az élceink céltáblája: hogy nadályt ragasztottak a nyakukba a lápból, báli készületül. “Hogy sápadtak legyünk, lelkem, nem ilyen falusi színűek!” Aztán teli szájjal elmondták, mindenkinek, nehogy most már azt gondolják: “Skrofulások vagyunk, lelkem!” S a társaságunk azon mulatott rekonneszánszokon, hogy förmedt rá Erzsus, a hosszú, szótlan csárdásügetés közben egyszer csak a táncosra, jó ecsedies hangsúllyal: “Nie te, megvierradt!” – és milyen keservesen hívta a húgát egyszer a petrezselyemárulásból, savanyú vigaszul a narancsosbódé felé: “Gyere, gyere mán, együnk legalább egy kis jóféle citronyt!” És hangos kacagással utánozta Klári mama, milyen kihúzott pulykanyakkal, gőgös szemmel mérte végig az anyjuk Vodicska Jenőt, mikor bemutattuk; és elfordulva, fulladós torokhangon kérdezte meg: “Lelkem, nem értettem jól ezt a nevet! Család?”
Furcsa volt nekem és új dolog, hogy minálunk ilyen hangos hahotával teszik nevetségessé a familiáris gőgöt. Ez a Telekdy tanítása, gondoltam, és anyám mindennek olyan könnyen a hatalmába kerül!
Pedig mindebből egyéb is látszott; az, hogy valami kényszerű magukáltatással mind hozzámelegedtek már minálunk ahhoz a gondolathoz, hogy Vodicska elfogadott kérőm legyen. “Milyen butaság gondoltam néha elámultan —, hogy a jövőm, az egész sorsom ennyire a véletlenen múlik! Hogy ki van éppen kéznél? Hogy a velem együvé való, korú férfiak közt, most hirtelenében nincs itt alkalmasabb!”
Ha még várhatnék egy-két évig! De már nincs minden úgy, mint eleinte! Éreztem néha a furcsa szorongást: ha megszoknák végképp a lényem, a különösségem, ha elkopna, unottá válna, ha más foglalná el egyszer a helyem! Nekem már gyilkos szégyen volna az is, ha nem lesné mindig két-három gavallér a következő táncom. Ünnepelt, nagy hírrel érkezett leánynak nem szabadna egy évnél tovább pártában bálozni.
Most, háromszor tíz esztendő messziségében megint csak az én lánygyerekeim sorsát látom és hasonlítgatom az akkori magaméhoz. A legkisebbik most tizennyolc éves, érettségire készül, küszködik, órákat ad, és stipendiumokat kilincsel ki magának, szegény kis jószág. És mégis azt írja, és néha érzem, igaza lehet: az ő élete igazibb élet, és fiatalsága igazibb fiatalság. Még kezdet előtt van, várhat, tervelhet, örülhet a jövőnek, melyet saját kezébe érez letéve. Sejtem, vannak apró levelezései, szerelmes dolgai, de ezekkel semmi terve, semmi szándéka nincs még; csak a kis izgalmak, ünnepek és könnyek édességéért űzi. Mi, régiek, nem ismertük az ilyet…
A nyár hónapjaira az anyám falura került, fiatalabb nővéréhez küldték.
A nagy, sokszobás, összevissza épített udvarház Hiripen állandó családi portyázóhely volt akkoriban; két-három eladó lány mindig tanyázott itt a rokonságból, és mindennapos volt a vendégjárás messze a környékről. Régimódi, külső csínra, divatra nem sokat adó, nagy, kellemes kényelem uralkodott itt, és falusi bőség. A vendégeket valami bölcs, kedves, békén hagyó rendszerrel kezelték, a két vadszőlős teraszon naphosszat terítve volt az asztal, mindenki kelt, feküdt, élt, kószált kedvére, Piroska néném félnapokon se’ került elő a méhesből, gyümölcsösből, kenderföldről, az ura a cséplőgép mellett tanyázott, a magtárban vagy a “dohányban”, a sok apró gyerek elveszett a béresekéi közt, kazlak alatt, szárazmalom tájékán. Régies, érdekes gazdálkodás ment itt, senki se fösvénykedett, nem sajnált semmit, dúlásig volt a jóból, seregestül az evő, sok vendég, sok cseléd, nagy csapat gyerek. Fényűzésre, bútorra az esküvőjük óta se költöttek, edényt, poharat a hátas erdélyi oláh hordott, a belső tálakat is megdrótozták, ha törtek, a súrolt padlón sávos rongyszőnyegek nyújtózkodtak. De azért örökös sürgős munkában éltek a háziak mind. A baromfiudvar, a gyümölcsös, a tejgazdálkodás meg zöldséges kofákkal kereskedés minden lélegzetét lefogta és elfoglalta a nénémnek, és közben minden évben volt kicsinyje; a bácsi hajnalban kelt, talpon volt vagy lóháton napestig; káromkodott az úrdolgásokkal oláhul, magyarul, szájában az örök csibukszár, aztán megint hosszúkat hallgatott. Plajbász, papiros nemigen volt a háznál, a zsákok számát, munkások bérét, kárt, nyereményt, árakat csak úgy a fejében tartotta, vagy csak találomra intézte tán. Nagyjában nemigen élték fel, ami termett, ment minden egyformán, ahogy száz évvel azelőtt. Itt még öntöttek gyertyát házilag juhfaggyúból, szappant főztek, árpát daráltak, aszaltak, tarhonyát gyúrtak, zsírmécsesnél a szolgálók danolva szőttek-fontak hajnalig. Pedig már volt akkor a városi boltokban mindezekből olcsóbb, jó holmi; de ők csak dolgoztak, szokásból a híréért, mert pihenés, ábrándozás, regényolvasás csak lusta, városi dámáknak való. Ilyet, ezt a világot is ismertem én még!
De minket, vendégeket nem fogtak dologba; türelmes lenézéssel hagyták, hogy éljük a világunkat kedvünkre. A rengeteg nagy kert végében nagy, hűvös kuglizóház volt, oda mindig elvonulhatott a hőség elől egy-egy csapat vagy magános pár. Az ócska, festett faasztal lapjára dobásszámok helyett sokszor íródtak vallomások, gyöngéd kérdések a fekete krétával. Kérdés,