a nyakamhoz ért a fülem mögött. Becsuktam a szemem, és kiélveztem minden egyes pillanatot. Ajka lejjebb indult, majd kicsit előre, finoman, alig érintve, majd óvatosan megharapta a fülemet és elengedett. Kinyitottam a szemem; már nem láttam magam mögött alakját az ablaküvegen. Miért csinálja ezt velem? Miért játszadozik? Tegnap ezzel akart elcsábítani idáig, de ma már nem értem. Nyeltem egy nagyot, és visszaindultam az autóhoz.
– Kávét? – kérdezte, amikor már vagy félórája felhúzott lábbal kifelé bámultam az ablakon.
– Valami töménnyel – dünnyögtem magam elé.
Gabriel megállt egy étterem előtt, és míg ő a kávéért állt sorba, én elmentem a mosdóba. Utólag már tudom, hogy akkor kellett volna magamhoz nyúlnom, hogy kielégülve menjek vissza mellé az autóba. Akkor talán a helyes döntéseket hoztam volna meg aznap. Az autóban iszogattam a kávém, miután megettem a szendvicset, amit mellé hozott.
– A következő megálló már a te szakterületed lesz. Ez az a beruházás, amivel most gondok adódtak. Gyanítom, a jövőheti földmunkából már nem lesz semmi – merült bele a szakmába egy pillanatra.
Ekkor kapott üzenetet Alice-től, hogy megrendelte-e már a ruhát.
– Gabriel, melyik az a kontakt? Hadd intézzem el! – vettem át a telefonját a kezéből.
– A te neved alatt van, Ingrid Wozik– mondta Gabriel.
– Tudod a telefonszámom? – ejtettem kezem az ölembe.
– Ha nem jössz el ma az irodába, magam hurcollak be – mondta, de nem volt fenyegetés a hangjában.
– Miért akarod ennyire, hogy neked dolgozzak? – kérdeztem.
– Mert nem hiszek a véletlenekben – mondta rekedten.
– Ó, a sors! – húztam el a számat. – Ő és én nem vagyunk túl jóban – mondtam szomorúan.
– A szüleid? – kérdezte.
– Még gyerekkoromban, anyukám. Aztán három évvel ezelőtt… – csuklott el a hangom, és nem tudtam befejezni.
Nagyon sokáig csendben voltunk.
– Én édesapámat veszítettem el – mondta Gabriel.
– Sajnálom – mondtam fásultan.
– Én is sajnálom – mondta, és megfogta a térdem, de most minden hátsó szándék nélkül.
A rét, amire hamarosan megérkeztünk, csodálatos volt. Csak álltam a közepén, és néztem a késő tavaszi virágokat. Aztán agyam munka-üzemmódba kapcsolt, és azonnal szakmai szemmel kezdtem el méregetni.
Gabriel zsebre tett kézzel állt a kocsi mellett és aranyosan mosolygott. Mint aki elhozta a gyereket a játszótérre.
– Forogj körbe! – mondta, amikor a derékig érő erdei füzike lila virágai közé értem.
Először nem akartam, de addig erősködött, hogy végül nevetve tártam szét a karjaimat, miközben lefotózott.
– Alice ki fog nyírni, ha meglátja – léptem oda mellé, hogy megnézzem a képet. – Hát ez… – dadogtam –, szép lett! – döbbentem meg magamon.
– Még jó! Gyönyörű vagy! – nézett rám Gabriel olyan meggyőződéssel, hogy elpirultam tőle.
– Mit vársz a mai naptól? – kérdeztem elérzékenyülve.
– Hogy megmondod nekem újra, mekkora fasz vagyok – mondta, és hátrasimított az arcomból egy hajtincset.
Ajkunk majdnem összeért.
– Nem vagy fasz, csak egy papucs, ami a te pozícióddal elég paradox – suttogtam az ajkait bámulva. – Tulajdonképpen miért vagyok itt? – léptem tőle távolabb, összeszedve minden maradék ellenállásomat.
– Mert tegnap le akartál rázni, és nekem szükségem van egy bizalmasra, aki nem fél tőlem és azt is megmondja, ha éppen szar döntést készülök hozni – mondta, szomorúan leengedve a kezét.
3.
Két órával később már javában visszafelé tartottunk az autópályán. Egyikünk sem érezte a kényszert a beszédre. Ma egyértelműen elmostunk több határt is. Haverkodtunk, félreérthetetlen szexuális utalásokat fogadtam félvállról, magánéleti beszélgetésbe csöppentem, jóval többet megtudtam, mint azt egy főnökről illik. Nem tetszett, amerre tartottunk, és nem is volt világos, pontosan mi is lenne a célja mindezzel.
– Ha elfogadom az állást, mennyit találkoznánk egy átlagos munkanapon? – fordultam felé.
– Ha laborvezető leszel, akkor telefonon és mailben fogunk kommunikálni, csak néhány megbeszélésen szükséges ott lenned személyesen.
– Tehát ilyen nap, mint a mai, nem fordul elő többet – fordultam vissza előre, az utat bámulva.
– Nem, ilyen nem lesz több – a szemem sarkából láttam, hogy a reakciómat lesi. – Kettesben nem sokat leszünk. Viszont ha aláírod a szerződést, a nap huszonnégy órájában rendelkezésre kell állnod nekem – mondta komolyan.
– Rendelkezésre állnom? – vontam fel a szemöldököm. – Mármint mire?
Mosoly bujkált a szája sarkában.
– Ha a japánokkal vagy Európával tárgyalok éppen, nem érünk rá az időzónák szerint dolgozni – válaszolta komolyan, közben jól mulatott.
– Taylor felhív éjjel tizenegykor, hogy lenne egy fontos, kiértékelni való adathalmaz, és nekem be kell mennem az irodába ezért? – Nem lepleztem a döbbenetem.
– Lilien, ha te leszel a labor vezetője, akkor harmincnégy ember lesz közvetlenül az irányításod alatt. Mire mindent összekészítesz, már kezdődik a munkaidejük – magyarázta.
– Vége a csipkelődésnek és viccelődésnek – mondtam halkan. – Szép kis bevezető volt.
– Fontos volt, hogy tudd, kinek fogsz dolgozni. Hogyan képviselnéd a cég érdekeit, ha nem tudod, miért vagy kiért teszed?
– Tehát előre megtervezted az egészet? Manipuláltad az érzéseimet, hogy elfogadjam az állást? – fordultam felé sértődötten – A nem kis összegű fizetés önmagában is elég lett volna.
– Taylor előkészítette a szerződésed, vár az asztalodon. Holnap nyolckor eligazítást tartok az irodámban, várlak majd – zárta le a beszélgetést. Mire betolatott a Woods-székház parkolójába, rajtam már eluralkodott a csalódottság. Ígért, adott, majd el is vett. Egyértelművé tette, hogy semmi nem lehet és lesz közöttünk. Igazából ez így rendben is van. Már nem mosta össze a határokat. Félek magamnak is bevallani, de már most hiányzott a mai Gabriel. Jól éreztem magam vele, és most, hogy nem ígérte, lesz még ilyen alkalom, hiányérzetem támadt.
– Egy élmény volt, Mr. Woods! – léptem be vele a liftbe, miközben visszavette a tökéletesen vasalt zakóját.
Mielőtt válaszolhatott volna, elléptem mellőle. Becsukódott mögöttem a lift ajtaja, és vissza sem nézve kisétáltam a garázsból.
Odakint már valóban későre járt, lement a nap és lehűlt az idő. Nem bántam, lehűtötte a kedélyeimet is. A sok kimondott ígéret, a ki nem mondottak, az érintések, a vágyak. Majd a semmi, meg sem történt. Haragudtam rá, és igazából meg sem fontoltam, hogy elfogadjam az állást. Nekem erre nincs szükségem. Mire is lenne szükségem? Ugye nem gondoltam komolyan, hogy alkalmazott