perceiben az egymással beszélgető titkosszolgálatosok eléggé eltérően fogalmazták meg véleményüket a Seattle-ben történtekről. Voltak, akik a tizenkét halálos és tizenhat sebesült áldozat ellenére sikeresnek ítélték meg a rendőrség felkészültségét. Ők alapvetően a balszerencsével magyarázták, hogy a közbeavatkozó civil ruhás rendőr első lövése nem volt halálos, ezzel lehetőséget adott a merénylőnek a robbanószerkezet működésbe hozatalára. Érvelésük szerint a beavatkozás gyors volt, hiszen pár másodperccel azt követően, hogy a merénylő lövöldözni kezdett, reagálni tudtak rá. Enélkül az áldozatok száma jóval több is lehetett volna. Egyébként is a King Street-i pályaudvart négyszer annyi rendőr védte, mint azt általában szokásos, de a rendelkezésre álló erőforrások száma véges. Ennél többet nem lehetett tenni. Mások számára egyetlen egy áldozat sem volt elfogadható: csak akkor lett volna sikeres a rendőrség, ha megakadályozták volna a merényletet. Őket az az érv sem hatotta meg, hogy nem volt semmilyen információ a birtokukban a lehetséges helyszínről, az országban bárhol bekövetkezhetett volna a támadás. A beszélgetés e téma körül forgott, amikor nem sokkal fél öt után nyílt az ajtó.
- Az Egyesült Államok Elnöke – jelentette be a belépő tisztiszolga, majd ezt követően megjelent az Elnök, meglehetősen feldúltan.
- Maguk barmok, szerencsétlen barmok! – kezdte magából teljesen kikelve. – Ki volt az az idióta, aki kitalálta, hogy a lakosságot terrorveszéllyel ijesztgessék? Ráadásul tömegrendezvényekre hivatkozva, miközben a támadás egy pályaudvaron történt.
Senki nem jelentkezett, igaz az ötletet felvető CGI képviselője nem is volt jelen ezen a napon.
- S maguk annyira elmebetegek, hogy jóváhagyták ezt az egész kommunikációs öngólt – folytatta az Elnök, nem mérsékelve a benne fortyogó indulatot. – Wilsont azonnali hatállyal kirúgtam, mert ő a legnagyobb barom mindannyiuk közül. Annyi realitásérzéke sincs, hogy elismerve hibáját, csöndben maradt volna. Ehelyett azt magyarázta nekem, hogy tulajdonképpen a szolgálatok sikeresen kezelték a helyzetet. Tömegrendezvény helyett pályaudvar – dühöngött tovább –, Istenem, mekkora szerencsétlenek maguk.
Ezzel láthatólag elfogyott az ereje és a mondandója, lerogyott a karosszékbe, magában roskadva ült hosszú perceken keresztül. A közelben ülők még hallhatták, hogy azt motyogja maga elé „Istenem, az Államok legbalfékebb elnökeként fogok hamarosan leköszönni, ezen idióták miatt”. Egy idő után a CIA főnöke vette a bátorságot, hogy megszólaljon, megtörje a csendet, remélve, hogy nem jut Wilson miniszterhelyettes sorsára.
- Uram! – köszörülte meg a torkát – Tökéletesen igaza van, de kérem, engedje meg, hogy némi magyarázattal szolgáljak a történtekre.
Az Elnök nem reagált, de mozdulatlansága inkább tűnt jóváhagyásnak, mint tiltakozásnak.
- Valóban nem sikerült megakadályoznunk a támadást, s ez a mi hibánk és felelősségünk. De beazonosítottuk a támadás napját, és a lehetséges helyszínét, ezzel sikerült csökkentenünk az áldozatok számát. A kommunikációs stratégiánk elhibázott volt, de Uram, ígérem, a választásokig megtaláljuk Amerika elsőszámú közellenségeit, és megakadályozzuk a további támadásokat.
Erre a mondatra az Elnök felkapta a fejét, és felállt a székből.
- Remélem is, mert egyébként mindannyian mennek a levesbe. Az utolsó elnöki intézkedésem az lesz, hogy mindannyijukat kirúgom – s ezzel szó nélkül kiviharzott a teremből.
A többiek döbbenten nézték a CIA főnökét, vajon mire alapozta merész és megalapozottnak egyáltalán nem tűnő vállalását.
- Időt nyertünk, ennyi – mondta halkan és követte az Elnököt.
Peter másnap délelőtt – miután értesült a Fehér Házban történtekről az FBI főnökétől –, úgy érezte, erről haladéktalanul tájékoztatnia kell Jacket is.
- Két hónapotok van – közölte telefonon, majd röviden elmesélte azt, amit az FBI igazgatójától hallott a Fehér Házban történtekről.
- Annyi elég lesz – reagált Jack, s ezzel maga részéről befejezte a beszélgetést.
A csapat megfeszített erővel dolgozott minden nap az ügyön, abban maradtak, hogy péntek este adnak egy átfogó tájékoztatást Peternek arról, hogy hol tartanak.
- Remélem, komoly eredményeket sikerült elérnünk a héten – jelezte várakozásait Peter Hammersmith, amikor leült a tárgyalóasztalhoz. – Kezdjük a hétfői merénylettel, mit tudunk eddig?
- Rick Harmon 27 éves karosszérialakatos volt a hétfői támadó – kezdte a tájékoztatást Bogdanov ügynök. – Két évvel ezelőtt érkezett Seattle-be. Munkáltatója szerint Chicagóból jött, de a referenciaként megadott korábbi munkahelyén nem ismerték. Felvételekor egyáltalán nem foglalkoztak a múltjával, nem ellenőriztek semmit, csak rögzítették a számítógépes rendszerükbe azt, amit szóban mondott nekik. Az elmúlt pár nap alatt szinte semmit nem sikerült kinyomozni az életéről. Albérletben lakott a városban, főbérlője személyesen nem ismerte. Szomszédjaival nem tartotta a kapcsolatot. Munkatársaival nem volt jó viszonya. A munkáját rendesen elvégezte, főnöke elégedett volt vele, de munkaidőn kívül nem állt szóba senkivel, nem tartott együtt a többiekkel a délutáni sörözgetéseken, nem volt barátnője sem. Reggel munkába ment a Ford Fusionjával, délután a műszak lejártával azonnal távozott. Egyik kollégája szerint valami nagyon nyomaszthatta, mert gyakran motyogott magában, de nem sikerült senkinek kiderítenie, hogy miről beszél. Ha kérdezték tőle, nem válaszolt, illetve elütötte azzal a kérdést, hogy verseket memorizál.
- Ezek szerint a fickó beleillik a többi merénylő sorába – állapította meg Peter.
- Igen, a profil szerint egyértelműen, a támadáskor használt eszközök is beleillenek az eddig megismert képbe. Megtaláltuk a fonott zöld-sárga zsinór nyomát is a robbanószerkezeten – mondta Jack.
- Elkészült az első nyolc arcrekonstrukció a tettesekről – folytatta a tájékoztatást dr. Kempler témát váltva – sőt, már két esetben találatunk is van.
- Igen? – élénkült meg Peter.
- Igen. A tulsai támadót, Gary Smith-t eredetileg Donald McFairnek hívták. 1993-ban, háromévesen tűnt el Verbena nevű városkából, amely Alabama államban található. A gyerek a házuk mögötti kertben játszott, amikor nyoma veszett. A vallomások szerint csak percekre hagyták magára a szülők, s azonnal keresni kezdték, amikor észrevették, hogy nincs a kertben. Hamarosan a helyi rendőrség is bekapcsolódott a felkutatásába, de nem jártak eredménnyel. Sosem derült ki, mi történt vele. A másik beazonosított személy Harry Harrison. Ő volt a Colorado Springs repülőterének támadója. Eredeti neve Bob Regan. Maine állam Lincoln városában született és élt eltűnéséig. 1991-ben szintén hároméves volt, amikor nyoma veszett. Ő a városka egyik boltjából tűnt el, a szülők a boltban vásárolgattak, és nem figyeltek a gyerekre. A nyomozás természetesen az ő esetében is eredménytelen volt. A mai napig eltűnt személyként van nyilvántartva.
- Ki kell menni a helyszínekre információt gyűjteni, hátha van közös szál a két esemény között, bár időben és térben jelentős a távolság – szólt közbe Peter.
- Természetesen – reagált Jack. – Ezek még friss információk, pár órával ezelőtt sikerült az azonosítást befejezni, de már felvettük a kapcsolatot mindkét helyi seriffel, segítségüket kértük a még élő rokonok, szemtanúk felkutatásában. Hátha újabb, eddig még nem ismert információk kerülnek elő, de nyilván válaszok még nem érkeztek.