két gyermek igen nyugtalan. Játszanak, az építőszekrénnyel játszanak, de csak mintha fizetésért játszanának. Mancika szokatlanul szemtelen. Janika már már neki is görbíti a tíz ujját, hogy a hajába kap, de szerencsére még a kellő pillanatban rezzen eszébe a karácsonfa…
– Megállj, iszen, – mondja, – majd holnap!…
S enged Mancikának. Építenek tovább unalommal.
Délután azonban már éppenséggel érdektelen minden játék. Mindegyre kérdezgetik:
– Soká lesz még este?
Apukával is szeretnének beszélgetni, kérdezgetni mindenfélét a karácsonfa felől. De apuka csökönyösen bezárkózik a dolgozószobájába. Ha ki is lép, ráforditja a kulcsot.
Pedig valahányszor kilép, Janika egyszerre ugrik és robog eléje az ebédlőszobán át.
– Itt van már?
– Mondtam, hogy ne nyugtalankodjatok. És idejönnötök nem szabad!
S titokzatosan suttogja:
– Az angyalkák már itt vannak: dolgoznak a karácsonfán.
A két gyermek szent megrettenéssel bámul.
– Az angyalkák?…
– Csitt! Nem szabad róla tudni. Csak éppen, hogy titkon mondtam. Huzódjatok vissza a szobába! Ki ne mozduljatok onnan, mert az angyalkák nem szeretik.
A két gyermek visszavonul. Főzni próbálnak a Mancika konyháján, de Mancikát magát sem érdekli most a főzés. Hiába, nem lehet játszani, nem lehet. Apuka szobájában vannak…
Röpködnek-e vajjon?
Röpködnek, bizonyosan röpködnek, merthiszen szárnyuk van. Ha az ebédlő-szobában szabadna játszani… de nem szabad.
Janika különösen izgatott. Fel és alá jár a szobában. Az ablakon is kipillant. Odahuzza a széket és feltérdel: néz, néz ki az ablakon rézsút, hogy az orrocskáját majd széjjelnyomja, – néz apuka ablakja felé. Megint lekászolódik, visszatér az ajtóhoz. Felnyul a kilincsre, megnyomja. Újjnyira nyitva hagyja az ajtót és fülel, fülel, néz az ebédlő-szobán át az apuka ajtajára.
Olyan érdekes ajtó nem volt még a világon soha!
S a titokzatos ajtó megint nyílik. Apuka kilép. A tiz ujja maszatos, aranyporos. A szeme könnyes. A konyhába igyekszik. Amint Janikát meglátja, rögtön bezárja az ajtót. A kulcsot is levonja.
– Mars be!
Janika visszavonul.
Apuka sokáig künn időz. Mikor visszatér, Janika egészen ott áll lábujjhegyen a titokzatos ajtónál, és hallgatódzik.
Apuka a fejét csóválja.
Janika lábujjhegyen fut hozzája.
– Apuka, én csak…
– Hát nem várhatsz? Hiszen már mingyárt alkonyodik!
– De apuka én…
– Micsoda erőszakos ember vagy te! Mars be!
És toppant is haragjában.
– Apuka, – könyörög remegve Janika, – csak egy picit… egy picikére talán… nyitva hagyhatná az ajtót…
Szinte egész testében reszket. A szeme csupa tűz és esdeklés.
Apuka azonban hajlíthatatlan.
– Nem szabad, no nem szabad. Hallatlan kiváncsiság! Hányszor mondjam még, hogy az angyalkák nem tűrik! Értsd meg, hogy az angyalkák nem tűrik!
– De én csak éppen, hogy csak egy picit, egy igen picit benéznék, hogy… hogy… csak azt nézném, hogy… hátha köztük van Pistuka is?
A MAZSOLA
– Dódi.
– No.
– Dódi kelj fel.
– Minek?
– Reggel van.
– Nem.
– De kelj fel.
– Még alhatnám.
– Ne aludjál.
– De alszom.
– Ne aludjál.
– Csak azért is.
– Játszunk.
– Mit?
– Te légy Feri bácsi, én leszek a Rózsi néni.
– Jó.
– Hát kezdd.
– Kezit csókolom, jó estét kivánok, Rózsi kisasszony.
– Jó estét Réz úr.
– Hogy van, Rózsi kisasszony?
– Köszönöm, jól, Réz úr.
– Ma szép idő van, Rózsi kisasszony.
– Szép, Réz úr.
– A csillagok ragyognak, Rózsi kisasszony.
– Ragyognak, Réz úr.
– Olyan szépek, mint a maga szemei.
– Ne izéljen, Réz úr.
– Én inkább nézem a maga szemeit Rózsi kisasszony, mint a csillagokat.
– De furcsákat mond, Réz úr.
– Tudja mit, Rózsi kisasszony?
– Mit Réz úr?
– Csókoljuk meg egymást.
– No nem!
– Engedje meg.
– Nem szabad, Réz úr.
– Miért nem kisasszony?
– A mama meglátja.
– A konyhában van.
– A gyerekek itt vannak, Réz úr?
– A gyerekek? Dódi, Giza gyertek ide. Madár van a zsebemben. Püj püj-püj-tyin-tyin-tyin! De szép kis aranyos madár. Dugjátok csak ide a fejeteket a kabátom alá.
– Jaj, de huncut maga Réz úr.
– Csitt. No most hamar.
– Czp-czp-czp. Jaj, a gyerekek! Láttatok valamit?
– Láttunk.
– Mit láttatok?
– Azt, hogy csókolództatok.
– Meg ne mondjátok a mamának!
– De megmondjuk.
– Kaptok cukrot.
– Nem kell.
– Kaptok piros tojást.
– Nem kell.
– Hát mi kell, az Isten áldjon meg benneteket.
– Nekünk az a kifli kell.
– Melyik kifli?
– Ott fenn.
– De hiszen az a holdvilág.
– Az kell.
– Azt nem lehet levenni.
– De lehet.
– Nem lehet, mert az égen van.
– Eredj föl a létrán.
– Nem megyek föl.
– Hanem