ti hallgattok, én is hallgatok.
– Hallgatunk, Rózsi néni.
– Soha többé nem árultok el?
– Soha. De te se árulj el.
– Nem. Ne féljetek.
Egy percnyi szünet után.
– Dódi.
– No.
– Gyerünk mazsolát lopni.
– Gyerünk, Rózsi néni nem mer elárulni.
MEGFAGYOTT GYERMEK
Egyedül vagyok. Este van. A kályhám dorombol. A szél havat csap olykor az ablakomhoz.
Mához egy hétre karácson.
Még önnek kell irnom valamit tisztelt szerkesztő uram, ami nem hosszú, nem rövid. Kánikula nem izzasztja benne az alakokat. Ellenben hó, hideg bőven jut nekik. Hideg csikorog és a szél őrülten tombol benne, mint ez egy téli novellához illik is. Tudom továbbá, hogy egy szép asszony vagy egy szép leány tetszik önnek s az ön véleménye szerint valami ügyes vonatkozás a karácsonra mindig jóhatásu. De a legeslegfőbb kellék az, hogy a novella olyan legyen, hogy karácsonra kész legyen.
Valami névtelen borzongás futkároz rajtam, valahányszor kitűzött napra kell irnom. Ma este is úgy voltam. A pipám füstjén keresztül némi aggodalommal néztem a semmibe. A semmi jó novellaraktár, csak el kell találni a nyitját.
A kályha gúnyosan nézett rám a két vörös szemével és rekedten nevetett.
Egyszer csak kinyilik az ajtóm és beballag egy kis rongyos, idegen gyerkőce.
Hogy téved ez ide?
Hogy jött be az ajtón?
Mondom, rongyos volt a nyomorult kis ördög. A haján hó fehérlett. Azt sem lehet mondani, hogy cipője van, de azt sem hogy nincs. Keze, lába kék. Egyet-kettőt ugrott a szobám közepén és hozzácsapkodta a tenyerét a vállaihoz. Azután a kályha elé állott, és felém fordulva, nézett halványan, szomorúan.
– Honnan jöttél, kis barátom?
– A temetőből.
– Mit kerestél ott?
– Az anyácskám sirját.
– Anyácskád sírját? Minek kerested te az anyácskád sírját?
– Mert muszáj.
– És megtaláltad?
– Meg.
– Ily késő éjszakán én jártam künn a temetőn. Az óra már éjfélt ütött, a föld már néma lőn.
– És apád?
– Apám többek között hajós volt. Leütötte a hajókötél.
– És anyád?
– Anyám többek között mosónő volt. Éjszakai munkában meghűtötte magát.
– És te?
– Én a megfagyott gyermek vagyok.
– Micsoda megfagyott gyermek.
– Az, aki többek között karácson éjszakán a szélben az utcasarkon gyufát árul. (Ott az arcképem a falon.) Gyufát árulok, mikor tudom, hogy senki sem vesz gyufát.
– És?
– Ki keresem a leghidegebb és leghavasabb utcasarkot, ahol a szél tombol s amelyet a kutyák is kerülnek s ott megfagyok.
– Deiszen azt mondtad, hogy a temetőből jösz?
– Ma este onnan. Ma este ott fagytam meg.
– Hát hányszor fagysz te meg egy esztendőben?
– Magyarul?
– Mondjuk, hogy magyarul.
– Körülményektől függ. Van úgy, hogy csak hétszázszor fagyok meg. Németül már megfagyok másfélezerszer is így karácson előtt. Francia megfagyásaim száma meghaladja a négyezret. Angolul meg legalább is tízezerszer fagyok meg minden decemberben.
– Dehát mi a manónak foglalkozol te megfagyásokkal?
Vállat vont. Aztán a hátát a kályhához közelebb tartva, egykedvüen felelte.
– Élni csak kell valamiből.
A PINTYŐKÉK
Reggeli óra a városházán, – egy alföldi városban.
A rendőrség folyosója a legmozgalmasabb. Kedvetlen arcú panaszosok; földre bámuló panaszlottak; fáradt arcú rongyos csavargók, akiket éjjel a hidak alól húztak ki; festett képü esti denevérek; egy mezitlábas álmos koldus; egy félszemre bekötött fejü és karcolt orrú parasztasszony.
Az ajtón komoly betük:
Kihágási biróság.
A komoly ajtó előtt Vicián őrmester: kis peckes, deres ember, magassarku csizmában. A hóna alatt nagy kékkönyv, – a Rabok könyve.
A folyosó ablakán át beszálló júniusi verőfényben aranypor gomolyog.
És csend.
Egy suszterféle aggódó szemü ember pólyás csecsemőt tart a karján. A zsebéből szoptatós üvegnek a gumija lóg ki. A lábaszára mellett egy négyéves szöszke fiúcska, meg egy hároméves még szöszkébb úri leányka. Fehér almaképüek. A fiúcska bársonyruhás és tányér-galléros, de meztelen a lábacskája. A leányka térdig-szoknyás és sárgacipős.
Mind a kettő félő szemmel bámul a kapitány ajtaja előtt ácsorgó csoportra.
A leányka felnéz az emberre, mintha toronyra nézne a torony tövéből:
– Hoz cukrot a mama?
A fiúcska is felnéz:
– Hol a mama?
Az ölbeli apróság nyefeg.
A három kis úri gyermek bizonyára nem azé az emberé. Borzas varju mellett sárga kiscsirkék.
Állnak, várnak a verőfényes ablakboltozat alatt. Senki se halad el mellettök, hogy egy percre rájok ne csodálkozzon.
– Kié ez a két gyönyörü?
– Egy asszonyé, – feleli mogorván a varjú. – Le van tartóztatva…
A két csirke félve simul az ember lábaszárához.
Aztán megint ujra-kezdődik:
– Milyen cukrot hoz a mama?
– De soká nem jön.
– Ne nyugtalankodjatok! – mordul le a varju. – A mama már jön. Lent jön valahol az utcán. Neked Gyuszi mézeskalács-huszárt hoz. Neked Irma cukorbabát. Hogy az Isten akárhová tegye!…
A félszemre bekötött fejü parasztasszony elgyönyörödve néz a két gyermekre. Elővonja a hóna alól a motyóját, és arasznyi hosszú szentjánoskenyeret vonszol ki belőle. Háromfelé töri.
– Netek édeskék, egyetek!
Egy betegszinü ügyvéd andalog a folyosón, az is megáll a gyermekek előtt. Csodálkozva néz. És szól az embernek:
– Tán ezeket is dróton fogta?
– A zselléremé, – feleli kedvetlenül az ember. – Egy asszonyé. Hogy az Isten akárhova tegye!…
Az ügyvéd odább andalog. Az utcai lányok közül elvigyorodik az egyik.
– Hisz