és dögölj le! – ordított az rá feleletül.
S egyet rántott a dzsidáján, és tovább járta a maga útját a rabok mellett.
Gergely kezdett rútul érezkedni a bilincsekben.
Szinte megörült, mikor Jumurdzsákot pillantotta meg. A váltakozó őröket rendezte, s kivont kard volt a kezében.
– Jumurdzsák! – kiáltott rája, mint ahogy valaki a régi ismerőseit üdvözli.
Mert az elhagyatottság kínos érzésétől akart szabadulni.
A török visszapillantott: honnan szólítják? A rabok csoportjából? Csodálkozóan pillogott Gergelyre.
– Ki vagy te?
A fiú fölkelt.
– Rab vagyok – felelte immár szűkellődve. – Csak azt akarom kérdezni, hogy izé… hogy van, hogy maga él?
– Mért ne élnék? – felelte vállat vonva a török. – Hát miért ne élnék?
Ahogy a kardját hüvelybe tette, látni lehetett, hogy a bal keze el van nyomorodva. Úgy álltak az ujjai, mintha egy csipet sót vett volna fel valamikor, s az ujjait nem bírta volna többé szétmozdítani.
– Azt hallottam, hogy magát fölakasztották.
– Engem?
– Magát bizony. Ezelőtt kilenc esztendővel, egy pap a Mecsek erdejében.
A török a pap szóra még kerekebbre nyitotta a szemét.
– Hol van az a pap? Mit tudsz róla? Hol lakik?
És mellen ragadta a diákot.
– Tán rosszat akar vele? – hebegte a diák.
– Dehogy akarok – felelte a török enyhültebb hangon —, inkább meg akarom neki köszönni, hogy nem bántott.
És a diáknak a vállára tette a kezét, mintha azt az előbbi mozdulatot is a barátság jelének akarná érteni.
– Hát akkor nem köszönte meg? – kérdezte Gergely.
– A dolog olyan hirtelen történt – felelte Jumurdzsák a kezét terjegetve —, nem is gondoltam rá, hogy megköszönjem. Azt hittem, tréfál.
– Hát ő ahelyett, hogy felakasztotta volna magát, elbocsátotta?
– El, keresztényileg. Én ezt akkor nem értettem. Azóta hallottam, hogy a keresztény hit szerint meg lehet az ellenségnek bocsátani.
– Hát jót akar vele tenni?
– Azt. Nem szeretek tartozni se pénzzel, se jósággal.
– Hát a pap is itt van – szólt bizalommal a diák.
– Itt? A táborban?
– Itt ám. Ő a szultán foglya. Azzal vádolják, hogy azt a robbanást a Mecseken ő követte el.
Jumurdzsák visszatántorodott. A szeme úgy karikázott, mint a kígyóé, amelyik prédára emelkedik.
– Honnan ismered te a papot?
– Ott lakunk egymás közelében – felelte a diák óvatosan.
– Nem mutatott neked a pap egy gyűrűt?
– Lehet, hogy mutatott.
– Egy török gyűrűt. Hold van rajta meg csillagok.
A diák a fejét rázta.
– Lehet, hogy másnak mutatott efféléket, nekem nem.
És a zsebébe dugta a kezét.
Jumurdzsák megvakarta a tarkóját. A nagy strucctoll ide-oda lengett a süvegén. Megfordult és ellépett.
Az őrök sorjában köszöntek neki. Később már csak az őrök dárdájának a mozgása mutatta, merre megy.
Gergely ismét magára maradt. Visszaült a gyöpre. A raboknak egy üstben levest hoztak, és hozzá otromba fakanalakat. A török, aki hozta, ott állt, míg ettek, s hogy egy rab susogva hozzászólt egy másikhoz, azt a rabot a török felrúgta.
A levesbe Gergely is belekóstolt. Lisztes leves volt, sótalan, zsírtalan. Reggel és este az a tábori rabok eledele. Hallott róla Gergely nemegyszer.
Letette a kanalat, és elfordult az evőktől. Lefeküdt a fűbe. A rabok is lassanként abbahagyták az evést, és lefeküdtek, el is aludtak.
Csak Gergely nem aludt. A szeme olykor könnyel telt meg, s a könny lecsordult az orcáján.
A hold egy kopjányira állt már az ég alján, és megvilágította a sátorok aranyos és lófarkas gombjait, a dzsidák hegyét és az ágyúkat.
A hosszú nyakú őr valahányszor elsétált mellette, mindig reápillantott.
Gergelyt bántották a pillantásai. Szinte megkönnyebbülten lélegzett, mikor az óriás török nagy, vállas alakját pillantotta meg újból, ahogy hozzájuk közeledett.
Egy tányér napraforgót rágott; úgy, mint ahogy a disznó rág. Ő nem volt őr, se rendes katona: lődöröghetett, ahol neki tetszett.
– Mind letördelték a táborverők előlünk – panaszkodott a hosszú nyakúnak. – Alig hogy ezt az egy tányért találtam.
– Vagy a hitetlenek takarították el – felelte az mogorván. – Mert olyan ez a nép, hogy ha megneszeli a törököt, mindent betakarít éretlenül is.
S tovább sétált a rabok körül.
Az óriás leette a szemet a napraforgóról, aztán a csutkájába harapott. Kiköpte.
– Te nem kapsz enni? – kérdezte Gergely.
– Kapok – felelte a török —, de előbb a janicsároknak adnak. Én most vagyok hadban először.
– Azelőtt mi voltál?
– Csordás. Elefántcsordás. Teheránban.
– Mi a neved?
– Hasszán.
Egy másik janicsár ült mellettük a fűben. A markában főtt gerincdarabot tartott. Bicskával faragta róla a húst. Az is megszólalt:
– Mi csak úgy hívjuk, hogy Hajván. Mert marha.
– Miért volna marha? – kérdezte a diák.
– Azért – felelte a janicsár, a csontot a háta mögé dobva —, mert mindig azt álmodja, hogy ő a janicsárbasa.
8
A diák is végighevert a gyepen, és a feje alá tette a karját.
Fáradt volt, de csak a szeme aludt. Az elméje, mint kerék a tengelyen, a szabadulás gondolatán forgott.
Kedvetlenül látta, hogy Hajván ismét visszatér, és hogy melléje kuporodva csámcsog. Kapott valamelyik üstből egy cobákot.
– Hitetlen – szólott Hajván a diák térdét meglökve —, ha enni akarsz, hozok neked is.
– Köszönöm – felelte a diák. – Nem vagyok éhes.
– Mióta elfogtunk, nem ettél.
– Mondom, nem vagyok éhes.
Az óriásnak bizonyára szokatlan volt hallani, hogy valaki nem éhes. A fejét rázta.
– Én mindig éhes vagyok.
S tovább csámcsogott.
A diák visszahajolt a karjára, s a holdra bámult. A hold narancsszínű fénnyel emelkedett föl keleten, a sátorok fölött. Egy őr feje valami harminclépésnyire tőlük félig elfödte a holdat. Olyan volt, mint valami nagy süvegű