meg öt és egyre több. A zászló alatt és utána arab paripákon tornyos turbánú katonák. A paripák olyan aprók, hogy némelyik katonának a lába csaknem a földet éri.
– Ezek a gurebák – magyarázza Tulipán —, mindig ezek jönnek elöl. Ezek nem tiszta törökök.
– Hát?
– Arabok, perzsák, egyiptomiak, mindenféle kevert nép.
Az látszott is rajtuk. A ruhájuk se volt egyforma. Az egyiknek óriási rézforgó ragyogott a fején, s hiányzott az orra. Az már járt Magyarországon.
A másik ezred, amely követte őket, zöld csíkos fehér zászlót lobogtatott. Naptól barna, kék bugyogós had. Látszott az arcukon, hogy az éjjel jól ettek-ittak.
– Ezek az ulufedzsik – szólt Tulipán. – Zsoldos katonák, tábori rendőrök. A hadipénztár mellett is ezek járnak. Látja azt a nagy hasú, szétütött homlokú embert? Nagy rézgombok a mellén…
– Látom.
– Turna a neve. Magyarul daru. De inkább disznónak neveznék.
– Miért?
– Láttam egyszer, mikor sündisznót evett.
Sárga zászlós ezred robog a nyomukban. Csillogóbb a fegyverük. Egy agának a lova is ezüstpikkelyes melldísszel büszkélkedik.
– Ezek a szilidárok – mondta Tulipán. – Hej, zsivány akasztófáravalók! Szolgáltam köztetek két esztendőt!
– Zsoldosok ezek is?
– Zsoldosok.
Következtek a piros zászlók, íjas, tegzes szpáhik, tisztjeik páncélban; az oldalukon széles, görbe kard. Azután a csúcsos süvegű tatárok. Csupa zsíros pofa, bőrdolmány, fanyereg.
– Ezer… kétezer… ötezer… tízezer – számlálta Gergely.
– Sose számlája őket – legyintett Tulipán —, vannak ezek tán húszezren is.
– No, csúnya, csontos pofájú nép.
– A török is utálja őket. Lófejet esznek.
– Lófejet?
– Hát ha mindnek nem is jut, de egyet bizonyosan tesznek az asztal közepére.
– Főtten vagy sülten?
– Hiszen ha sült vagy főtt volna, még hagyján, de nyersen. Aztán ezek a kutyák a ma született gyereknek se kegyelmeznek. Mert lássa, ezek az ember epéjét kiveszik.
– Ne beszéljen ilyen irtózatosságokat!
– De ha így van. Mert lássa, azt tartják, hogy ha emberepével dörzsölik meg a lovuk ínyét, akármilyen fáradt a ló, új erőre kap.
Gergely eliszonyodva vonta vissza a fejét a lombok közül.
– Nem nézem őket – mondotta —, hiszen ezek nem emberek, hanem vadállatok.
Tulipán azonban csak nézte őket tovább is.
– Már a nisandzsi bég jön – szólalt meg negyedóra múlva. – Ez szokta felrajzolni a padisah nevét a pöcsétes papirosokra.
Gergely alánézett. Egy csukafejű, hosszú bajuszú, méltóságos törököt látott, amint a kurta paripán begyesen ülve haladt a katonák között.
Aztán a defterdár következett, egy ősz, meggörnyedt arab, a törökök pénzügyi minisztere. Utána másik katonacsoportban a káziaszker hosszú, sárga köntösben, magas, tornyos, fehér süvegben. Az volt a főhadbíró. A csaznegírek, vagyis főtálalók és egyéb ételfogók követték, s az udvari testőrség csapata. Azokon már csillogott a sok arany.
És szóltak már a török zenekarok. Trombiták harsogása és csincsák[10] csattogása között tűntek elő és haladtak tova a tarkabarka hadtestek: az udvari vadászok, akiknek a lova sörénye pirosra volt festve, s ők maguk a karjukon sólymokat tartottak.
A vadászok után a császári ménes következett. Táncoló, tüzes paripák: némelyiken rajta a nyereg is. Szolakok és janicsárok vezették a lovakat.
A lovászok után magas, lófarkas zászlók lengettek elő az úton. Háromszáz kapudzsi jött, valamennyi egyforma aranyhímzéses, fehér sapkában. Azok otthon a szultán házőrzői.
A porfelhőkön át a janicsárok hosszú sora fehérlik fel az úton. Fehér süvegük csakhamar összetarkállik a piros tiszti süvegekkel s a kék posztóruhával, amelyet viselnek.
– Messze van-e még a szultán? – kérdezte Gergely.
– Bizony még jó messze lehet – felelte Tulipán. – A janicsárok legalábbis tízezren vannak. Azok után jönnek a csauszok meg mindenféle udvari méltóságok.
– Hát akkor húzódjunk hátra – szólt Gergely —, és falatozzunk.
A szikla eltakarta őket dél felől a seregtől. Az észak felé lejtő úton láthatták, mint ereszkedik le a völgynek a tömérdek katonaság.
– Akár alhatunk is egyet – szólt Tulipán.
És kibontotta a tarisznyáját.
A tarisznyából lánc csörrent elő.
– Hát ez mi? – kérdezte Gergely.
– Ez nekem jó pajtásom – felelte Tulipán. – Enélkül én soha nem lépek ki a faluból.
S hogy a diák értetlenül bámult rá, folytatta:
– Ez az én bilincsem. Mikor ki kell mennem a faluból, rácsatolom a lábamra. Lássa, így nem félek a töröktől. Mert a török ahelyett hogy elfogna, megszabadít. Éjjel meg én szabadítom meg tőle magamat. De jó lesz most már, ha felcsatolom. Itt a kulcsa. Tegye a zsebébe. Ha valami baj ér bennünket, azt fogjuk mondani, hogy a Török Bálint udvarából valók vagyunk. Én rab, maga diák. Bálint úr törökpárti, hát nem fognak szigorúan. Éjjel aztán én megszabadítom magát, és hazaszökünk.
– No, maga eszes ember! – szólt őszinte elismeréssel a diák.
– Meghiszem azt! – felelte Tulipán. – Túljárok én még a feleségem eszén is.
S jónak látta utánatenni:
– Mikor józan vagyok.
Egy frissen sült barna cipó, sonka és szalonna került elő a tarisznya belsejéből, meg egynéhány zöldpaprika. A diák a sonkába fogott, a szalonnát Tulipán vette a markába, s meghintette sóval, paprikával vastagon.
– Ha ezt látná ez a sereg! – szólt Tulipán a fejével oldalt intve.
– Hát aztán?
– A török megissza a bort – felelte Tulipán —, hanem a szalonnát úgy utálja, mint mink magyarok a patkányhúst.
Gergely nevetett.
– Pedig ha tudnák – folytatta Tulipán —, hogy a paprikás szalonna micsoda mennyei eledel! De azt hiszem, Mohamed sohase kóstolt paprikás szalonnát.
– Eszerint jobb magyarnak lenni, mint töröknek.
– Mindenki bolond, aki nem magyar!
Szétsimította fekete, selymes bajuszát, és ivott a kulacsból. Aztán átnyújtotta a diáknak.
– Nem kell – felelte a diák. – Talán később.
Benyúlt a zsebébe, és kivette a zacskót.
– Ismeri ezt a gyűrűt, Tulipán?
– Nem