hogy így átkozódott, a könny ömlött a szeméből, és vérré válva csurgott le zúzódott orcáján.
A szolgák elhurcolták a dühtől tajtékzó pogányt, és a kúthoz vitték, ahol irgalmatlanul megmosták.
Török Bálint hozzá volt már szokva az ilyen jelenetekhez. Bosszantotta. De sem a szép szó, sem az átkozódás nem oldott az ő várában láncot.
Elvégre is minden rab minden időben és minden helyen szabadságért sír, csakhogy az egyik hangosabban, mint a másik. Gyermekkora óta élt ilyen rabkönyörgések közt Török Bálint, és hát abban az időben a rabokat a belső gazdaság értékei közé számították. Kit pénzen váltottak ki, kit cserébe magyar foglyokért. Hát hogyan is lehessen azt gondolni, hogy egy ellenséges rabot csak úgy Isten nevében eleresszenek.
Tartotta a hátát, karját, hogy az apródok lekeféljék. Aztán a bajszát bosszús pirossággal sodorgatva lépegetett a paphoz.
– Kedves papom, az Isten hozott! – mondotta a kezét nyújtva. – Hallottam, micsoda forrázáson estél keresztül. Sebaj, páterkám, legalább új bőröd nyől, mint a hernyónak.
– Nagyságos uram – felelte a pap, a kezében tartva a süvegét —, az én bőröm az a legkisebb baj. Nagyobb baj az, hogy elvitték, leöldösték az eklézsiámat. Szegény anyámat is megölték.
– Hogy a kutya egye meg! – duhogta Török Bálint visszafordulva. – Az egyik átkoz, hogy nem eresztem el, a másik meg oktat, hogy mi a lovagiasság.
A pap hallgatott.
– Kiállok vele pallossal – folytatta a paphoz fordulva —, nekem ront, mint valami hóhér. Ez neki lovagi játék. Hanem mikor én lerántom, akkor még neki áll feljebb.
Bosszúsan húzott egyet a nadrágja szíján, s vörös volt, mint az a medve, amely címerként ágaskodott a kapuján.
Aztán a fiúra nézett.
– Hát ez az? – kérdezte csodálkozva.
– Szállj le hamar – szólt Gergőre a pap. – Vedd le a süvegedet.
A kis mezítlábas, kardos gyerek hasra feküdt a nyergen, és lecsúszott a lóról. Megállott Török Bálint előtt.
– Ezt a lovat szerezted te? – kérdezte Török Bálint.
– Ezt – felelte büszkén a gyerek.
Török Bálint kézen fogta, és olyan sebesen vitte a feleségéhez, hogy Gábor pap alig bírta őket követni.
Az asszony – patyolatarcú, szép, szőke teremtés – a belső vár kertjében ült egy malomkő asztal mellett. Befőtteket kötözött ott szilkékbe, csuprokba. Egy fehér kezű, reverendás pap is dolgozott velük, a várnak a plébánosa. Közelükben meg egy ötéves és egy hároméves fiúcska játszadozott.
– Kata lelkem, nézzed csak – kiáltott Török Bálint nevetve —, a Dobó apródja!
Gergő kezet csókolt. A kék szemű, kis sváb asszony mosolygó csodálkozással nézett rá. Aztán lehajolt, és megcsókolta az orcáját.
– Ez? – kérdezte a plébános is elbámulva. – Hiszen ez még szopik.
– Szopik ám, török vért – felelt a vár ura.
– Éhes vagy-e, kis katonám? – kérdezte az asszony.
– Éhes vagyok – felelte Gergő. – De előbb Dobó úrhoz szeretnék menni.
– Tyűh, fiam, az nem lehet – szólt Bálint elkomolyodva. – Az urad sebesülten fekszik…
S Gábor paphoz fordult:
– Még nem tudod? Nekirontott ötvenedmagával kétszáz töröknek. Egy török úgy belevágta a dárdáját a combjába, hogy a nyereg fájában állott meg a vasa.
– A dárda vasa.
– Az. Bele is törött.
– Én húztam ki! – dicsekedett a plébános.
– Te hát – szólt Török Bálint —, hanem úgy húztad, mint a répát szokás.
– Úgy húztam, úgy húztam… Hát hogy húztam volna másképp?
– És nem esett le? – kérdezte Gábor pap.
– Fenét esett – folytatta Bálint úr. – Levágta a törököt, és hazaügetett nyereghez szegezetten.
Gergő sápadtan hallgatta ezt. Bánta, hogy ő nem volt Dobó mellett. Ő levágta volna azt a törököt.
– Eredj – mondotta a plébános —, játsszál az úrfiakkal.
A két kis fekete hajú gyerek már akkor ott bámulta Gergőt a Kata asszony szoknyája mellől.
– No, mit féltek? – mondotta az anyjuk. – Magyar gyerek ez. Szeret benneteket.
Aztán Gergelyhez szólott:
– Ez a nagyobbik a Jancsi, a kisebbik meg Feri.
– Győjjenek – szólt Gergő —, megmutatom a kardomat.
A három fiú hamarosan összebarátkozott.
– Hát te, papom – szólt Török Bálint a padra ülve —, mi az istennyilát csinálsz most már eklézsia nélkül?
– Hát – felelte Gábor pap búsan – azért csak megélek ottan, ha egyébképpen nem, ahogy a remeték szoktak.
Török Bálint gondolkozva pödörgette a bajuszát.
– Értesz te törökül?
– Értek.
– Németül is?
– Két évet diákoskodtam német földön.
– Hát mondok valamit, papom: szedd össze a sátorfádat, és gyere ide Szigetre. Azaz ne Szigetre, hanem Somogyvárra, mert egynéhány nap múlva odaköltözünk. Hát ott légy. A feleségemnek van pápista papja, mért ne legyen nekem újhitű papom? Aztán hát egy-két év múlva megnőnek a gyerekek, rád bízom, hogy tanítsad őket.
– Nagyságos uram – szólt a plébános a befőtteket hirtelen otthagyva —, hát én?
– Hát te is tanítod: te tanítod őket latinul, ez meg tanítja őket törökül. Elhidd, jó pásztorom, hogy a török nyelv éppoly szükséges az üdvösségre, mint a latin.
A fiaira nézett, akik Gergellyel az almafa körül kergetőztek. Pirosak voltak mind a hárman, és nevettek.
– Elveszem ezt a gyereket Dobótól – szólt Török Bálint. – Meglehet, hogy ez beválik harmadik nevelőnek.
MÁSODIK RÉSZ. ODA BUDA!
1
János király meghalt. A fia csecsemő. A nemzetnek nincsen vezére. Az ország hasonlít most azokhoz a címerekhez, amelyekben egymásra mérgesen ágaskodó griffek nyúlnak a köztük lebegő koronáért.
A nemzet gondolkozása meg van zavarodva. Senki se tudja, hogy a pogány török uralmától féljen-e jobban vagy pedig a keresztény német uralmától.
A német Ferdinánd ráküldte Budára az ő vén totya generálisát: Roggendorfot. A török császár maga indult el, hogy feltűzze a félholdas zászlót a magyar királyi palotára.
Vala pedig akkor az idő az 1541. esztendőben.
A Mecsek országútján egy augusztusi holdfényes éjjelen két lovas üget fel a hegynek. Az egyik egy beretvált arcú, fekete köpenyeges, sovány ember, bizonyosan pap. A másik egy alig tizenhat éves, hosszú hajú úrifiú.
Mögöttük