volt rabok akkor tűntek elő egy kanyarodásnál hosszú kocsisorban.
Dobó hozzájuk futtatott egy katonát, és azt izente nekik, hogy forduljanak vissza Pécs felé; onnan tartsanak keletnek, nyugatnak, csak északnak meg délnek ne.
Látni lehetett, hogyan ér hozzájuk a katona, hogyan áll meg a kocsisor, és hogyan fordulnak meg egyenként, és hogyan fordul az egész sor visszafelé.
Dobó Gergelyre nézett.
– Az ördögbe is – mormogta kedvetlenül —, hova tegyem ezt a gyereket?
12
A pap magára maradt a törökkel.
A török állt a cserfánál, és a fűre bámult. A pap a lándzsára támaszkodva állt előtte tízlépésnyire.
A kocsizörgés darabig még hallatszott, aztán az erdei csendesség vette őket körül.
A török akkor fölemelte az arcát.
– Mielőtt megölnél – mondotta sápadtan —, hallgasd meg egy szavamat. A derekamon az öv tele van arannyal. Az ilyen nagy zsákmányért megteheted azt, hogy el is temess.
A pap nem felelt. Csak nézte a törököt egykedvűen.
– Ha felakasztottál – folytatta Jumurdzsák —, áss nekem sírt itt a fa alatt, és tégy belé ülőleg. Fordíts arcommal Mekka felé. A pénzemért megteheted.
Aztán nem beszélt többet. Várta a papot meg a kötelet.
– Jumurdzsák – szólalt meg végre a pap —, hallottam tegnap, mikor azt mondtad, hogy az anyád magyar nő volt.
– Az – felelte a török megelevenült nézéssel.
– Eszerint te félig-meddig magyar vagy?
– Az – felelte a török.
S a földre fordította a tekintetét.
– A törökök téged elraboltak gyermekkorodban?
– Eltaláltad, uram.
– Honnan?
– Már elfelejtettem.
– Hány éves voltál?
– Igen kicsi.
– Apádra nem emlékszel?
– Nem.
– Arra se, hogy mi volt a neved?
– Arra se.
– Semmiféle név nem jut eszedbe a gyermekkorodból?
– Nem.
– Különös, hogy a beszédet nem feledted el.
– A janicsárodában sok magyar fiú volt.
– Nem ismertél egy laki gyereket, Imre nevűt, Somogyi Imrét?
– Úgy rémlik, mintha ismertem volna ezt a nevet.
– Kerek fejű, fekete szemű, kis, testes fiú volt, mikor elrabolták, s mindössze ötesztendős. A bal mellén egy lóhere alakú anyajegy, mint nekem.
A pap széjjelvonta a mellén az inget: lóhere alakra csoportosult három lencsét mutatott a válla és a mellbimbó között.
– Ismerem azt a fiút – mondotta a török. – Gyakorta láttam ezt a jegyet, mikor mosdottunk. Csakhogy most más a neve: Ahmed vagy Kubát, valami ilyenféle török név.
– Hát nem jártok együtt?
– Néha együtt, néha nem. Ő most Perzsiában hadakozik.
A pap föl és alá járt a török előtt. Egyszer csak rákiáltott:
– Hazudsz!
És élesen a szemébe nézett.
A török lesütötte a szemét.
– Mindegy – szólt a pap ismét nyugodt hangon. – Én nem öllek meg.
– Ó, uram! – kiáltott a török térdre borulva. – Lehetséges ez?
– Lehetségesnek lehetséges, de hogy okosságnak nem ostobaság-e, az más kérdés.
– Irgalmazz, kegyelmezz meg nekem! Vedd el mindenemet, és tégy raboddá! Az eb nem olyan hű, mint én leszek hozzád!
– Csak az a kérdés – szólt a pap —, hogy ember vagy-e te vagy fenevad. Ha én téged elszabadítalak, ki kezeskedik arról, hogy megint nem ölöd és fosztogatod az én szegény nemzetemet?
– Allah verjen meg engem minden ostorával, ha valaha kardot fogok!
A pap a fejét rázta.
A török folytatta:
– Megesküszöm neked a legrettenetesebb esküvel, amit csak török mondhat.
A pap összefonta a karját, és a szemébe nézett a rabjának.
– Jumurdzsák, te itt a halál küszöbén térdelve diskurálsz velem, és engemet bolondnak gondolsz. Avagy azt véled, nem tudom én, mit mond a Korán a gyaurnak tett esküről?
A török homlokát kiverte a verejték.
– Hát mondj, uram, te valamit. Mondj akármit, az meg van téve.
A pap az állát a kezén nyugasztva gondolkozott. Aztán így szólt:
– Minden töröknél van valami amulett, ami védelmezi őt a harcokban, és segíti a jó szerencsében.
A töröknek lecsüggedt a feje.
– A pénzed nem kell – mondotta a pap. – Azt az amulettet kívánom tőled.
– Nyúlj a mellesem alá – rebegte a török —, a nyakamon lóg.
Fölemelte a fejét. A pap csakugyan ott találta a kis kék selyemzacskóba varrt amulettet. Leszakította az aranyláncról, és zsebre tette.
Azután a török háta mögé lépett, és elvágta a lábán, kezén és karján általcsomózott kötelet.
A török lerázta a két kezéről a köteleket, és hirtelen megfordult. Szeme a tigris sárgán égő tekintetével villant rá Gábor papra.
Azonban a pap már akkor nekitartotta heggyel a lándzsát, és mosolygott.
– Nono, Jumurdzsák! Vigyázz, bele ne szúrd az orrodat!
Jumurdzsák dühében szinte lángot fújva hátrált a pap előtt. Mikor már vagy húszlépésnyire volt tőle, gúnyosan rikoltott:
– Tudd meg, ki volt a markodban, ostoba gyaur! Én ama híres jaja pasi Oglu Mohamed fia vagyok. Kaphattál volna értem zsákkal az aranyból!
A pap nem felelt. Megvető pillantást vetett rája, s a lándzsáját a kocsijára dobta.
13
A nap éppen elsüllyedt az éghatáron, mikor Gábor pap a kocsijára ült, és rátért az országútra.
A rabtársak kocsisorának a végét még látta, amint lefelé mentek Pécsnek, de azt gondolta, hogy az csak az egyik rész; a többi északnak ment.
Az utat ismerte hazafelé. Nincs is más országút arra, csak az az egy: Pécstől Kaposváron át Székesfehérvárra, onnan meg Budára. De ő csak Lakig megyen rajta, a Bakics Pál kastélyáig. Ott egy kis keskeny kocsiúton nyugatnak fordul majd a Balaton felé. Ott az ő faluja egy nyírfaliget alatt.
Mennyire örülnek és csodálkoznak majd a hívei, ha meglátják, hogy megmenekült!
Leszállt, és kereket kötött. Jókedvűen megveregette mind a két lónak a pofáját, aztán újra felült, s nekiereszkedett a kocsival a lejtőnek.
Hanem